A választás napja a számlálás napja is. A választások egyben a legélesebb kardot jelentik a demokráciában. A németek szeptember 26-án nemcsak a huszadik Bundestag képviselőit választják meg 1949 óta, egyben pedig a kilencedikét az 1990-es német egység óta, hanem Angela Merkel tizenhat éves kancellárságáról is végbizonyítványt állítanak ki. Ez a legrosszabb osztályzat lesz, amelyet egy kancellárnak – jelen esetben kancellárnőnek – a szövetségi köztársaság fennállása óta valaha is adtak.
Egy kancellár esetében sem volt ilyen eklatáns a különbség igény és valóság, politikai alakítás és eredmények között. Tizenhat év alatt Angela Merkel – szövetségben az egyre aggasztóbb mértékben kormányhű médiával – képes volt arra a négyszeresen bemutatott bűvészmutatványra, hogy politikájával az előző választási kampányokban megígérteknek a tökéletes ellentettjét valósítsa meg. Abból, amit a választási küzdelmekben előzőleg tematizált, semmi sem játszott szerepet az aktuális választásokon. Első, 2005–09-es kancellársága előtt Merkel sokkal élesebb irányvonalat ígért a német jóléti állam újrapozicionálásában, mint amelyet az általa leváltott Schröder-kormány az Agenda 2010 reformcsomag keretében – tartós sikerrel – a gyakorlatba ültetett. Szigorú bevándorlási szabályokat is ígért, a szövetségi köztársaság iszlamizációja számára 2005-ig fel sem merült.
A 2005-ös választási éjszaka után mindez semmivé foszlott. Merkel átvette Schröder Agenda 2010-es csomagját, és sem a bevándorlás, sem az össznémet társadalom lopódzó iszlamizációja elől nem zárkózott el. 2010-ben azt a Christian Wulffot segítette hozzá a szövetségi elnöki poszthoz, aki „Az iszlám Németországhoz tartozik” mondatával mindent elmondott, amit csak a kancellárnő szempontjából is bizonyosan hozzá lehetett tenni ehhez a témához. A németek és szomszédaik tehát nem csodálkozhatnak azon, ami azóta az országban történt.
A 2009-es Bundestag-választási kampányban Merkel még a német atomerőművek élettartamának meghosszabbítása pártján volt. Ezt a választások után is fenntartotta. Nem sokkal később azonban a 2011-es fukusimai atomerőmű-baleset és szökőár alkalmat adott számára, hogy saját elhatározásból kinyírja a német atomenergia-termelést. A német atomenergiától való 2011-es elfordulással Merkel a CDU–Zöldek-irányvonalat is újrakalibrálta szövetségi szinten. Megindította ezzel a demokráciában, gazdaságban, energiában és tudományos kutatásban fókuszállamnak számító szövetségi köztársaságnak egy középszerű, zavarba hozható, bizalmi válsággal sújtott Németország-torzképpé való lejtmenetét. Merkel a saját morális meggyőződését a működő hatalommegosztás jellemezte parlamenti demokrácia fölé emelte.