Hazánkban ahogyan a művészetre, úgy a sportra is érvényes, hogy a teljesítmény egyeseknél kizárólag csak az aktuálpolitika szemüvegén át értelmezhető. A jelenlegi országvezetés szivárványos ellenzéke az elért eredményt mind a művészetekben, mind a sportban kizárólag saját politikai haszonszerzésének vágyától fűtötten minősíti fel vagy le.
Mindez a tokiói olimpia balos értékeléseiről jut az eszembe. Hosszú Katinka eredményeire felzengett a balos píárosok és a kanapéhuszár megmondóemberek kórusa. Miért nem arany, minek indult, kiszorított mást a versenyzés lehetőségéből, és hasonló megnyilatkozások. Mondják ezt azok, akik talán életükben nem úsztak le ötven métert, azt is csak kacsás úszógumival. Emlékszünk Egerszegi Krisztinára, aki azt követően lett kitaszított pária és csak az ország egyik felének „megbecsült Egérkéje”, miután merészelt megjelenni egy jobboldali rendezvényen. Arra is emlékszünk, a nevét juszt se írom le az illetőnek, aki azt mondta évekkel ezelőtt, hogy egy másik úszónk biztosan veszít, ha még pár méterre lett volna a fal a medencében. A hócipős humor nagyágyúja, Farkasházy Tivadar meg fizikai fájdalmat érez, valahányszor a magyar labdarúgók sikert érnek el. Az pedig már végképp csak hab a tortán, hogy a Miklósi Gábor nevezetű ballib sajtókukac azzal provokált a Puskás Aréna megnyitóján, hogy ülve maradt a Nélküled című dal éneklésekor. Hatvanötezer ember állt, Miklósi meg ült a maga végtelen ürességében. Ebben az aránypárban azért minden benne van.
Az is kijelenthető, hogy a balosok előtt csak az a jó sportoló, aki a Pegasus szoftverrel is igazolhatóan még életében nem beszélt és mutatkozott jobboldali beállítottságú politikussal, mert ha igen, akkor az addigi emberi minősége és teljesítménye abban a pillanatban úgy leértékelődött, mint szocialista kormányok inflációbarát időszakában hó végére a fizetés. Végtelenül szánalmas, hogy olyanok osztják az észt sportról, orvostudományról, művészetről, akiknek ehhez annyi a közük, hogy eddigi életükben láttak már sportolót, orvost és láttak már színművészt is. Az a magatartás pedig egészen elképesztő, hogy miután a Momentum vezetője, Fekete-Győr András és mikroszkopikus pártja megfúrta a budapesti olimpia rendezését, még van képük a Demokratikus Koalíció és csatolt részeinek politikusaival és választói kemény magjuk egyes tagjaival karöltve vigyorogni a foci Eb lelátóin készült szelfiken, valamint minősítgetni és értékelgetni a tokiói olimpián emberfeletti teljesítményt nyújtó sportolóinkat. Egy első és egy tizedik hely között sok esetben tizedmásodpercek, centiméterek döntenek. Kéretik a 10. helyet is megbecsülni, ami mögött az elvégzett munka ugyanannyi, mint akinek aranyat akasztanak a nyakába.
A művészetek területén, konkrétan a színház- és a zeneművészetben is a balosok a jó, a jobboldaliak a rossz Kossuth-díjasok. A teljesség igénye nélkül a balosok szerint rosszak közül csupán néhányukat említem: Vidnyánszky Attila, Dörner György, Szarvas József, Nagy Feró, Kovács Ákos. Abban a pillanatban váltak nemkívánatossá, amikor konzervatív, jobboldali szimpátiájukat kinyilvánították. Természetesen nem muszáj szeretni őket, de elgondolkodtató, hogy az említettek elért eredményeit a balosok csak azért negligálják úton-útfélen, mert felvállaltan nem osztják a szivárványos kórus elgondolásait, ezáltal a balliberális tábor szemében ők a rosszak, a gyalázhatók.
Ugyan lerágott csont, de egy bekezdés erejéig idekívánkozik, hogy az SZFE átalakításakor is voltak a jó tanárok, az „ideológiailag független” tótumfaktumok, a „szakemberek”, aztán megérkeztek a rosszak, az álkeresztény, bőgatyás jobberek, akik sóval hintik be az addigi színházművészet panteonját, és a jövőben az eredménytelenség és a tehetségtelenség lesz úrrá mindenen, amíg világ a világ. Miután a sok méltatlan hullámverést követően a keresztény, patrióta hozzáállású művészemberek is végre odaállhattak a tanári kar képzeletbeli olimpiájának rajtköveire, most már valós versenyhelyzetben derülhet ki, hogy valójában ki a legény a gáton.
Írásom végén röviden szót ejtek a Kossuth-díj várományosairól is. Ebbe a kategóriába tartoznak mindazok, akik állítólag propagandistaként tolják a jobboldal szekerét. A baloldal visszatérő vándormotívuma, hogy a közéleti témákban konzervatív hangot megütő művészember nem azért szólal meg, mert a saját véleményét képviseli, hanem azért, mert a Kossuth-díjra hajt.
Saját példámnál maradva, a sajtóban megfogalmazott gondolataimért én már többszörös Kossuth-díj-várományos vagyok, hiszen néhai Megyesi Gusztáv megfellebbezhetetlen tisztánlátásával már a 2014-es Kossuth-díj születik című publicisztikájában (az azóta megszűnt Népszabadságban jelent meg) feltette a kérdést, hogy vajon már a legközelebbi március 15-én megkapom-e a díjat, vagy várnom kell azért még egy-két évet? Hét év telt el és nem kerültem a díjazottak közé, annak ellenére sem, hogy azóta számos balos kommentelő is „felterjesztett”, de napjainkig mégse sikerült díjra váltanom „szívbéli” ajánlásaikat. Ez az állapot így is marad, de annyit hozzátennék, hogy inkább leszek életem végéig a Kossuth-díj balos „biztatású” várományosa, mint bármikor is a jelenlegi MÚOSZ magyar sajtódíjasa, esetleg a Farkasházy Tivadar alapította szatirikus két hetilap publicistáinak egyik kitüntetettje.
Mentségemre szóljon, de a baloldal mentalitásától egy jobboldali tollforgatónak is tele lehet a hócipője.
A szerző színművész
Borítókép: Szarvas József Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (balra) átveszi a Kossuth-díjat Áder János köztársasági elnöktől az Országház kupolacsarnokában 2021. augusztus 20-án. Az államfő mellett Orbán Viktor miniszterelnök (jobbra a második) és Kövér László, az Országgyűlés elnöke (jobbra). A koronavírus-járvány miatt az állami kitüntetéseket idén március 15., az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulója helyett az államalapítás ünnepéhez kapcsolódóan adták át Fotó: MTI/Soós Lajos
