Gyerek voltam még, tizenkét-tizenhárom éves, éppen csináltam valamit a kertben, amikor minden előzmény nélkül a gyerekszemmel nézve mogorva szomszéd néni nekitámaszkodott a drótkerítésnek, rám nézett és azt mondta: „Mindenem fáj. Meg akarok halni.”
Utólag értettem meg: ekkor találkoztam először olyan emberrel, akit a Szovjetunióba hurcoltak el kényszermunkára. Aztán hallottam tőle, hogy a felmenői német ajkúak voltak, hallottam a málenkij robotról, a bányáról, ahol dolgoztatták, arról, hogy mennyit kellett a vízben állnia, hogyan dagadt fel a lába valószerűtlenül nagyra, hogyan fáj ma is minden megtett lépés, hogyan éhezett, hogyan hullottak ki a fogai, s hogy minden ízülete fáj. Ki akart szabadulni a megnyomorított test fogságából. Abból a fogságból, amibe 1945-ös elhurcolásával került. Zavarba jöttem, nem értettem az egészet, csak azt tudtam, hogy valami nagy és borzalmas dologról van szó. Illedelmesen hallgattam őt, de szabadulni vágytam a nehezen érthető, kellemetlen helyzetből. Érteni ma sem érthetem a szörnyűséget, inkább csak felfogni tudom.
Aztán nem sokkal később a néni eltűnt a kerítés mellől, elment örökre. Felnőttként, történészként már nem tudtam őt megkérdezni, meghallgatni. A nevét sem ismerem. A története: hiány, a bizonyosság, a már nem megismerhető tények, az adatok, a részletek hiánya. Így ment el, s én ennyit tudok megörökíteni róla.
Annak a mintegy nyolcszázezerre becsült magyar állampolgárnak az egyike volt, akiket 1944 őszétől kezdve hurcoltak el málenkij robotra, a Gupvi és gulág táborrendszerek valamelyikébe, rabtelepekre vagy börtönökbe. Aki túlélte és hazatért, azt hallgatásra kötelezték. Hosszú évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a szenvedésről írni és beszélni lehessen. Eszembe jutnak Sára Sándor és a Gulyás testvérek filmjei. A fekete-fehér, búgó felvételek, a közeli képek az idős arcokról, a gesztusok. Látom Menczer Gusztáv és Tatár Rózsa könyveit egy polcon. Eszembe jut Rózsás Jánosnak, a Gulag Lexikon szerkesztőjének, Szolzsenyicin rabtársának egy előadása. Valaki megkérdezte, hogy mégis, hogyan lehet túlélni a szibériai hideget és a kényszermunkát. „Úgy, hogy az ember próbál a tűz mellett maradni és nem dolgozni.” Jókat derültünk az olykor abszurdba hajló történeteken, Olofsson Placid atyát hallgatva mosolyogtunk a szörnyűségeket átélt ember mindent átható életszeretetén és hitén, hogy utána elkomolyodva, csendben hallgassuk azt a drámát, amely azokról a százezrekről szól, akik számára nem volt visszaút az embertelenségből.
