Gyerek voltam még, tizenkét-tizenhárom éves, éppen csináltam valamit a kertben, amikor minden előzmény nélkül a gyerekszemmel nézve mogorva szomszéd néni nekitámaszkodott a drótkerítésnek, rám nézett és azt mondta: „Mindenem fáj. Meg akarok halni.”

Utólag értettem meg: ekkor találkoztam először olyan emberrel, akit a Szovjetunióba hurcoltak el kényszermunkára. Aztán hallottam tőle, hogy a felmenői német ajkúak voltak, hallottam a málenkij robotról, a bányáról, ahol dolgoztatták, arról, hogy mennyit kellett a vízben állnia, hogyan dagadt fel a lába valószerűtlenül nagyra, hogyan fáj ma is minden megtett lépés, hogyan éhezett, hogyan hullottak ki a fogai, s hogy minden ízülete fáj. Ki akart szabadulni a megnyomorított test fogságából. Abból a fogságból, amibe 1945-ös elhurcolásával került. Zavarba jöttem, nem értettem az egészet, csak azt tudtam, hogy valami nagy és borzalmas dologról van szó. Illedelmesen hallgattam őt, de szabadulni vágytam a nehezen érthető, kellemetlen helyzetből. Érteni ma sem érthetem a szörnyűséget, inkább csak felfogni tudom.

Aztán nem sokkal később a néni eltűnt a kerítés mellől, elment örökre. Felnőttként, történészként már nem tudtam őt megkérdezni, meghallgatni. A nevét sem ismerem. A története: hiány, a bizonyosság, a már nem megismerhető tények, az adatok, a részletek hiánya. Így ment el, s én ennyit tudok megörökíteni róla.

Annak a mintegy nyolcszázezerre becsült magyar állampolgárnak az egyike volt, akiket 1944 őszétől kezdve hurcoltak el málenkij robotra, a Gupvi és gulág táborrendszerek valamelyikébe, rabtelepekre vagy börtönökbe. Aki túlélte és hazatért, azt hallgatásra kötelezték. Hosszú évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a szenvedésről írni és beszélni lehessen. Eszembe jutnak Sára Sándor és a Gulyás testvérek filmjei. A fekete-fehér, búgó felvételek, a közeli képek az idős arcokról, a gesztusok. Látom Menczer Gusztáv és Tatár Rózsa köny­veit egy polcon. Eszembe jut Rózsás Jánosnak, a Gulag Lexikon szerkesztőjének, Szolzsenyicin rabtársának egy előadása. Valaki megkérdezte, hogy mégis, hogyan lehet túlélni a szibériai hideget és a kényszermunkát. „Úgy, hogy az ember próbál a tűz mellett maradni és nem dolgozni.” Jókat derültünk az olykor abszurdba hajló történeteken, Olofsson Placid atyát hallgatva mosolyogtunk a szörnyűségeket átélt ember mindent átható életszeretetén és hitén, hogy utána elkomolyodva, csendben hallgassuk azt a drámát, amely azokról a százezrekről szól, akik számára nem volt visszaút az embertelenségből.

Sok százezer megismételhetetlen élet története fekszik most előttem, hol önálló memoá­rok, hol történészi szakmunkák, hol még fel nem dolgozott dokumentumok formájában. Sok százezer mozaik, amelyek egyetlen darabjából is megragadható a XX. századi magyar történelem tragédiája. Még a „néniéből” is, ha csak címszavakban. Száz- és százezer élet és mozaik, ami a táborok, vasútvonalak, rabtelepek mentén beteríti a világtérképet a szemünk előtt, Sopronkőhidától Máramarosszigeten és Foksányon át, az Uralon keresztül fel a sarkkörig, délre Belső-Ázsiáig, keresztül Szibérián egészen a Távol-Keletig.

A mozaikokból most egyet választok ki önkényesen, mert régóta foglalkoztat a drámaisága. Magam elé helyezem az íróasztalra: ez a Szovjetunióba hurcolt Bethlen István története, a Magyarországot tíz éven át vezető miniszterelnöké, aki kormányzati szerepét követően is jelentős befolyással bírt a politikai életre. Életművét és politikáját érheti bírálat, az azonban kétségtelen, hogy a két világháború közötti Magyarország világának szimbolikus alakja volt.

Beszédes, hogy Bethlennek politikai felfogása miatt 1944. március 19. után bujdosnia kellett az országot megszálló németek elől. Boronka-pusztai rejtekhelyéről is azon munkálkodott, hogy tudásával, tanácsaival segítse ­Horthy Miklóst a kiugrás és a lehetséges politikai kibontakozás előkészítésében. Egyes emlékezők szerint a moszkvai fegyverszüneti tárgyalások látszólagos sikerétől „István gazda” fiatalos lendületbe került, belevetette magát a politikai tervezgetésbe. Még az is felmerült, hogy a németekkel való szakítás után kormányzati szerepet vállalna. Egyeztetett a különféle ellenállási mozgalmak küldötteivel, október 15. előtt néhány nappal még a Várba is becsempészték a kormányzóhoz.

A kiugrási kísérlet kudarca után bevárta a front megérkezését, majd ahogy egy jelentős személyiségnek – mint írja egy levelében – illendő, jelentkezett egy szovjet parancsnokságon. Teljes jóhiszeműséggel tette mindezt, az ország érdekében fel akarta ajánlani a tudását és tapasztalatait, együttműködését az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak és a szovjet hatóságoknak. Ennek ellenére letartóztatták, melynek okát az szolgáltatta, hogy a szovjetek tartottak a hetvenegy éves öregúrtól. V. M. Molotov külügyi népbiztos és helyettese, V. G. Gyekanozov úgy vélték, hogy Bethlen „[…] országban maradásának puszta ténye is csak erősítené a jobboldal pozícióit, és az angolok kezére játszana”. Úgy döntöttek, hogy a volt miniszterelnököt „néhány hónapra” a Szovjetunióba kell szállítani. Az őrizetbevételről szóló dokumentumok háborús bűnösként említették őt, s a szovjet büntető törvénykönyv 58. §-ának 4. pontjában körülírtak „elkövetésével” gyanúsították. Ez a paragrafus abszurd módon bűncselekménynek minősítette a „nemzetközi burzsoázia” azon csoportjához tartozást, amelyik a kommunizmust nem ismerte el a történelmi fejlődés következő lépcsőfokának, és lépéseket tett annak megdöntésére. Ilyen előzmények után került Bethlen István a moszkvai Butirszkaja börtönbe, amelynek börtönkórházában 1946. október 5-én elhunyt.

Talán naivitás elhinni, de hazatérésére mégis mutatkozott remény, amikor Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök és a magyar delegáció 1946. április 16-án a Kremlben tárgyalt Sztálinnal. Bár Nagy a memoárjában erről nem emlékezik meg, az alábbi beszélgetés megtörténtét és tartalmát több forrás is igazolja. Az egyik a vélhetően Gerő Ernő kézírásával készített leirat, amely szerint az oldott hangulatú látogatás során Sztálin – talán saját szórakoztatására – egyebek mellett érdeklődött Horthy felől, majd egy váratlan fordulattal szóba hozta Bethlent is:

– Sztálin: „Mi van Bethlennel?” – Nagy Ferenc: „Mi nem tudunk róla semmit.” – Sztálin: „Itt van nálunk fogságban.” – Nagy Ferenc: „Mi nem bánjuk, ha nem jön haza, szívesebben látnánk, ha helyette hadifogoly munkások és parasztok jönnének.” Sztálin erre cinikus módon megígérte, hogy a hadifoglyokat „fokozatosan” hazaengedik majd.

Könnyen lehet, hogy a diktátor csak provokálni akarta a kényszerű koalícióban kormányzó magyar miniszterelnököt, aki a politikai szempontból kényelmetlen Bethlen helyett a népszerű és tömegek életét befolyásoló hadifoglyok ügyét helyezte előtérbe. Bár Bethlen sorsa Sztálin akaratától függött, Nagy mégi­s­csak abba a helyzetbe került, hogy érdektelennek mutatkozzon egyik elődje sorsával kapcsolatban, bő egy évvel később pedig magának is örökre el kellett hagynia hazáját a hatalmat erőszakosan kisajátító kommunisták ­miatt. Egy mozaikjelenetben így mutatkozik meg egyszerre a személyes dráma és a nagyhatalmaknak kiszolgáltatott Magyarország sorsa, a közös múlt egy pillanata.

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója

Borítókép: A Gulág áldozatainak emlékköve (alternatív, helyi cím: A megkötözött) a főváros V. kerületében a Honvéd téren. A carrarai márványból kifaragott stilizált emberalak Veszprémi Imre Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész 1993-ban készült alkotása (Fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László)