Míg a keresztény etika és államelmélet rendszert alkotott, addig a keresztény hit misztériuma egyedülálló víziót és civilizációt teremtett Európában. Isten nemcsak saját képére teremtette az embert, hanem részesítette a szabad akarat ajándékában. Ez roppant nagy szabadságot ad, ami azonban felelősséggel jár együtt, ahogyan a Szentírás fogalmaz, „hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Szellemnek vet, a Szellemből fog aratni örök életet” (Gal. 6,7-8.).

A szabadság és a felelősség kapcsolatának keresztény víziója mutat utat az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségei között, egyaránt elismerve az egyén autonómiájának védelmét és kapcsolatainak közösségi dimenzióját. Az egyén és a közösség, miközben szakadatlan küzdelemben állnak, szükségszerűen feltételezik is egymást. Ravasz László református püspök találó megfogalmazása szerint a közösség egyéniség nélkül nem működik, hiszen nyájból sohasem lesz nemzet, ugyanakkor az egyén közösség nélkül anarchiába torkollik. Keresztény örökségünk becses része az egyensúlyra törekvő szubszidiaritás elve, amely a lehető legnagyobb szabadságot biztosítva törekszik kiteljesíteni az egyén közösségi dimenzióit.

A kereszt, amely korábban a kudarc és vereség megvetett szimbóluma volt, így vált a feltámadás, a győzelem és a mennyei ország jelévé. Európát ez a vízió emelte magasba, és ennek elfogadása révén válhatott a „civilizáció gyújtópontjává” a történelem új fejezeteiben. Magyarország, mikor függetlenségének megőrzésére törekedett, ennek megóvásáért hozott áldozatot többek között Muhinál, Nándorfehérvárnál, Szigetvárnál, Egernél vagy éppen Budapesten, 1541-ben és 1956-ban egyaránt. Délben a harangok ezért a vízióért, Európáért szólnak. Vagy ahogyan XII. Pius pápa a Datis nuperrime kezdetű enciklikájában az 1956-os eseményekkel kapcsolatban fogalmazott: „A magyar nép vére is az Úrhoz kiált.” A keresztény hit oroszlánszerepet játszott a lengyel, a magyar és más közép-európai nemzetek szabadsága iránt táplált vágy megőrzésében a kommunizmus szorításának közepette.

Európa persze számos alkalommal eltévelyedett, és vonzó utópiát kínáló ideológiák ábrándjáért cserébe lemondott a kereszténység víziójáról. Legyen szó a francia forradalomban túlhajszolt felvilágosodás eszméjéről, a marxizmusról, a nemzetiszocialista vagy kommunista diktatúrákról. Ahányszor csak ezt tette, súlyos traumát szenvedett el. Nem véletlen, hogy a világégést követően az európai integráció alapköveit éppen olyan nagy formátumú kereszténydemokrata politikusok fektették le, mint Konrad Adenauer, Robert Schuman vagy Alcide De Gasperi. Az újjáépítés visszatérést kellett jelentsen a keresztény gyökerekhez, mert tudták, hogy azt, ami Európából maradt, csakis a kereszténység víziója mentheti meg a terjeszkedő szovjet birodalom fenyegetésétől. Ezért Európa értékeinek megőrzését, nem pedig annak megkérdőjelezését tartották elsődleges célnak.

Mindennek fényében szomorúan élem át, hogy az európai politikai élet ma ismét egyre távolabb sodródik a keresztény alapoktól. Az európai parlamenti vitákat hallgatva sokszor támad az az érzésem, mintha egy ima nélküli istentiszteleten vennék részt, ahol maga az Európai Unió válik vallássá. A szertartás része, hogy az Európai Unió folyamatos építése, mélyítése, az integráció haladása megkérdőjelezhetetlen. Olyan dogmává vált, amelyet csak hinni lehet, megkérdőjelezni nem. Kulcsfogalommá az önmagában nem is létező „európai polgár” vált, amely, felborítva a kereszténység egyén és közösség viszonyáról vallott tanítását, minden más helyi vagy nemzeti közösséget kiszorít és kivált.

Az Európai Unió saját maga lép elő ideo­lógiává. A totalitárius diktatúrát nemrégiben átélt közép-európai államok most figyelmeztetik Európa többi részét, hogy ez az út tévedésbe visz. Az európai integráció vívmányai értékesek, a belső piac és a nagy szabadság fontos, a prosperitáshoz talán nélkülözhetetlenek, az európai intézmények és szimbólumok szintén fontosak az intézményesített párbeszédhez. Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy ezek egyikének sincsen civilizációteremtő ereje. Eszközök lehetnek egy magasztosabb cél szolgálatában, de saját maguk nem képesek sem víziót adni, sem pedig Európát tartósan egyben tartani. Ha Európa hátat fordít a keresztény örökségének, akkor bár a kontinens földrajzi értelemben még megmaradhat, de az a civilizáció, ami évezredeken át megőrzött és felemelt bennünket, elvész.

A szerző jogászprofesszor, az Európai Parlament képviselője

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)