A kereszténység megtartóereje

Karácsony ünnepi időszaka kicsit mindig megállítja az idő forgását, és lehetőséget nyújt a merengésre is. Gondolkodunk szűkebb és tágabb gyökereinken: családunkon, közösségeinken, hazánkon és azon is, mit is ad nekünk a kereszténység. Három évtizeddel ezt megelőzően a rendszerváltoztatás miniszterelnöke, néhai Antall József emlékezetes szavait felidézve Európában még az ateista is keresztény. Valóban, Európa és a kereszténység számtalan szálon keresztül, elválaszthatatlanul forr össze.

Európa minden táján évezredeken át generációról generációra öröklődött és öröklődik az emberré lett Isten, az emberért kereszthalált halt és feltámadt Jézus Krisztus misztériumának története, a kereszténység üzenete. A kereszténység Európának víziót adott, míg Európa a keresztény vallás, gondolkodás, a keresztény egyházak bölcsője, évezredeken át pedig egyedüli őrzője volt. Ugyanakkor a néhai miniszterelnök szavai látnoki képességről is tanúskodnak. Előrevetítették ugyanis azokat az identitásról zajló vitákat, amelyek a jelenkor Európáját marják. De mit is ad a kereszténység a nyugati civilizációnak, és mit kockáztat Európa azzal, ha mindennek hátat fordít?

A kereszténység etikája a „konstantini fordulatnak” köszönhetően kerekedett felül az antik világban domináns pogány hagyományokon, és ekkortól vált meghatározóvá a Római Birodalomban, majd pedig a későbbi korok Európájában. A többi értékrendszertől eltérően a keresztény etika meghatározó gondolata, hogy Isten minden embert a saját képére teremtett. Ennek elfogadása hozott változást például az antik világban népszerű véres cirkuszi játékok betiltásában, a kínzások vagy a rabszolgák meggyilkolásának korlátozásában, vagy a gyermekek kitételének vagy a velük való kereskedés visszaszorításában. Változást hozott a pogányok által meghonosított közéleti rituálékban is, amelyek az uralkodó tiszteletére követelték meg áldozat bemutatását.

Miközben az antik világ értékeit, így többek között a római jogot is megőrizte és áthagyományozta, a kereszténység szilárd etikai követelményrendszert fogalmazott meg, amely a középkori Európa domináns gondolkodásává vált. Szent István király ennek elfogadásával nyert bebocsátását Európába, és teremtette meg a független magyar államiságot a keresztény államok európai közösségében, melyeket Isten a világ végzetekor gyűjt egybe. Emellett a vallási tolerancia jegyében a tordai országgyűlés Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot a bevett keresztény felekezetek között. Így méltán formálhat igényt arra is, hogy a magyar történeti alkotmány vívmányai között nyerjen elismerést.

Míg a keresztény etika és államelmélet rendszert alkotott, addig a keresztény hit misztériuma egyedülálló víziót és civilizációt teremtett Európában. Isten nemcsak saját képére teremtette az embert, hanem részesítette a szabad akarat ajándékában. Ez roppant nagy szabadságot ad, ami azonban felelősséggel jár együtt, ahogyan a Szentírás fogalmaz, „hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Szellemnek vet, a Szellemből fog aratni örök életet” (Gal. 6,7-8.).

A szabadság és a felelősség kapcsolatának keresztény víziója mutat utat az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségei között, egyaránt elismerve az egyén autonómiájának védelmét és kapcsolatainak közösségi dimenzióját. Az egyén és a közösség, miközben szakadatlan küzdelemben állnak, szükségszerűen feltételezik is egymást. Ravasz László református püspök találó megfogalmazása szerint a közösség egyéniség nélkül nem működik, hiszen nyájból sohasem lesz nemzet, ugyanakkor az egyén közösség nélkül anarchiába torkollik. Keresztény örökségünk becses része az egyensúlyra törekvő szubszidiaritás elve, amely a lehető legnagyobb szabadságot biztosítva törekszik kiteljesíteni az egyén közösségi dimenzióit.

A kereszt, amely korábban a kudarc és vereség megvetett szimbóluma volt, így vált a feltámadás, a győzelem és a mennyei ország jelévé. Európát ez a vízió emelte magasba, és ennek elfogadása révén válhatott a „civilizáció gyújtópontjává” a történelem új fejezeteiben. Magyarország, mikor függetlenségének megőrzésére törekedett, ennek megóvásáért hozott áldozatot többek között Muhinál, Nándorfehérvárnál, Szigetvárnál, Egernél vagy éppen Budapesten, 1541-ben és 1956-ban egyaránt. Délben a harangok ezért a vízióért, Európáért szólnak. Vagy ahogyan XII. Pius pápa a Datis nuperrime kezdetű enciklikájában az 1956-os eseményekkel kapcsolatban fogalmazott: „A magyar nép vére is az Úrhoz kiált.” A keresztény hit oroszlánszerepet játszott a lengyel, a magyar és más közép-európai nemzetek szabadsága iránt táplált vágy megőrzésében a kommunizmus szorításának közepette.

Európa persze számos alkalommal eltévelyedett, és vonzó utópiát kínáló ideológiák ábrándjáért cserébe lemondott a kereszténység víziójáról. Legyen szó a francia forradalomban túlhajszolt felvilágosodás eszméjéről, a marxizmusról, a nemzetiszocialista vagy kommunista diktatúrákról. Ahányszor csak ezt tette, súlyos traumát szenvedett el. Nem véletlen, hogy a világégést követően az európai integráció alapköveit éppen olyan nagy formátumú kereszténydemokrata politikusok fektették le, mint Konrad Adenauer, Robert Schuman vagy Alcide De Gasperi. Az újjáépítés visszatérést kellett jelentsen a keresztény gyökerekhez, mert tudták, hogy azt, ami Európából maradt, csakis a kereszténység víziója mentheti meg a terjeszkedő szovjet birodalom fenyegetésétől. Ezért Európa értékeinek megőrzését, nem pedig annak megkérdőjelezését tartották elsődleges célnak.

Mindennek fényében szomorúan élem át, hogy az európai politikai élet ma ismét egyre távolabb sodródik a keresztény alapoktól. Az európai parlamenti vitákat hallgatva sokszor támad az az érzésem, mintha egy ima nélküli istentiszteleten vennék részt, ahol maga az Európai Unió válik vallássá. A szertartás része, hogy az Európai Unió folyamatos építése, mélyítése, az integráció haladása megkérdőjelezhetetlen. Olyan dogmává vált, amelyet csak hinni lehet, megkérdőjelezni nem. Kulcsfogalommá az önmagában nem is létező „európai polgár” vált, amely, felborítva a kereszténység egyén és közösség viszonyáról vallott tanítását, minden más helyi vagy nemzeti közösséget kiszorít és kivált.

Az Európai Unió saját maga lép elő ideológiává. A totalitárius diktatúrát nemrégiben átélt közép-európai államok most figyelmeztetik Európa többi részét, hogy ez az út tévedésbe visz. Az európai integráció vívmányai értékesek, a belső piac és a nagy szabadság fontos, a prosperitáshoz talán nélkülözhetetlenek, az európai intézmények és szimbólumok szintén fontosak az intézményesített párbeszédhez. Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy ezek egyikének sincsen civilizációteremtő ereje. Eszközök lehetnek egy magasztosabb cél szolgálatában, de saját maguk nem képesek sem víziót adni, sem pedig Európát tartósan egyben tartani. Ha Európa hátat fordít a keresztény örökségének, akkor bár a kontinens földrajzi értelemben még megmaradhat, de az a civilizáció, ami évezredeken át megőrzött és felemelt bennünket, elvész.

A szerző jogászprofesszor, az Európai Parlament képviselője

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)