Már rég nem a tradicionális bal- és jobboldal közötti érdekek törésvonala a meghatározó, hanem a hazai és a világpiac hatalmas méretű főszereplői közötti. Elmúlt az idő, amikor a baloldal a bérmunkások érdekeit tartotta szem előtt, míg a jobboldal a tőkéét. A jövedelem országon belüli elosztása körüli vitákat messze felülmúlja a hazai és a külföldi aktorok közötti jövedelemelosztási érdekellentét. Az, hogy a bal-jobb felosztás még ma is divatos, az nagyon is érdeke a nagy nemzetközi gazdasági aktoroknak és a hozzájuk csatolt erős értelmező hatalmi szócsöveknek (média, egyes humán tudományágak). A nemzetközi aktorok, a globalisták szinte két évszázad óta nagyon szeretik, ha törekvéseik rejtve maradnak. Mai, dominánssá lett szerepüket éppen ennek a rejtőzködő létmódnak köszönhetik.
A sokáig nálunk is rejtve maradt érdekviszonyokat éppen Surányi György volt kétszeres jegybankelnök életútjának példáján, főként az ő 1990-től napjainkig folytatott tevékenységén keresztül kívánjuk bemutatni. Surányi ugyanis mintaszerű megtestesítője a globalista közgazdásznak, mégpedig a legfontosabb szektorban: a jegybankban. Ő egy tőrőlmetszett volt globalista jegybankár, aki mára kitűnően megfelelne miniszterelnöknek is egy esetleges ellenzéki győzelem esetén.
Kezdjük mindjárt a tőrőlmetszéssel, azaz a feladatra történő felkészüléssel! Ennek kezdetét a sors szeszélye kapcsán magam is közelről megfigyelhettem. Az 1954-ben született Surányi éppen akkor kezdte egyetemi tanulmányait, amikor a világban a nemzetközivé lett magánpénz, az amerikai dollár beindította végső harcát a világgazdaság kulcspozícióinak megszerzéséért. 1971-ben leértékelték, de akik (külföldiek) veszítettek, kompenzációt nem kaptak. Az arannyal való hivatalos árfolyamú kötelező átváltási kapcsolata is – ideiglenes jelleggel ugyan, de – azóta szünetel (1973 óta). Ráadásul az árfolyamok is szabadon mozognak. A többszörös nyersolajár-emelések az (Amerikán kívüli) nyugati világot nyomasztó dollárfeleslegekből adódó gondoktól is megszabadították a magándollár urait.
A nagyon megemelt nyersolajárak következtében a korábban Európában tornyosuló dollárhegyekből égig érő betonkolosszusok épültek a sivatagban és további eszement luxuscsodák – mint fedett sípálya szabadtéri negyvenfokos meleg mellett, mesterséges szigetek a tengerben stb. A dollár urai előtt megnyílt a pálya az egész világgazdaság uralmuk alá hajtására. Nyilvánvaló, hogy ehhez a tervhez mindenütt megbízható közreműködőkre volt szükség. A sors fintora, vagy éppen tudatos volt, hogy hazánk eladósodása is éppen 1973-ban vette kezdetét. Surányi akkortájt 19-20 éves volt, közgazdászhallgató, de a kádergyerekek akkori szokásával ellentétben nem nemzetközi vagy külkereskedelmi szakos, hanem éppen pénzügyes. Akkoriban a Közgázon pénzügy szakon kitűnő, a mai viszonyokban is használható tudást adtak kiváló professzorok. Hagelmayer István a pénzelmélet, míg Riesz Miklós a pénzforgalom rejtélyeibe vezetett bennünket. A többi közgázosnak ezekről lövése sem volt akkoriban. Ők ketten viszont nemzetközi szintű pénzügyi szemlélettel láttak el bennünket.
Surányit fiatal tanársegédként magamnak is volt szerencsém tanítani. Motivált, szorgalmas, kiváló képességű diáknak tartottam, noha a belőle sugárzó küldetéstudatot egy kicsit sokalltam. Szinte két évtizedre megszakadt a kapcsolatunk. Neve – immár magas rangú állami tisztviselőként, az Országos Tervhivatal alelnökeként – közvetlenül a rendszerváltás előtt merült fel. Ide a hajdani „legendás” Tervgazdasági Intézetből került. Az ottaniak szinte kivétel nélkül magas rangú állami pénzügyi vezetők lettek 1990-ben és utána. Az MNB nemzetközi osztálya mellett innét került ki az a pénzügyi vezérkar, amely biztosította a kommunista globalizmusból a balliberális globalista modellbe a sima átmenetet. Igen, Bod Péter Ákos is itt érlelődött. Nem lehet véletlen, de ez a két intézet adta a szükséges átmenethez a pénzügyekben a káderanyagot.
A nyugati „befektetők” és civilek sem véletlenül ragaszkodtak ahhoz, hogy tovább szolgáljanak, elmarasztalás helyett. Bodra és Surányira ugyanis nagy feladatok vártak. Őrizniük kellett a titkot, hogy a Nyugattól felvett hiteleknek semmiféle nemzetgazdasági haszna nem volt, ugyanakkor 1997-ig ott lapultak az MNB hamisan vezetett könyveiben felhalmozott veszteségként és csak 1997-ben zúdította a kétharmados globalista kormányzat az állam nyakába, újabb húszmilliárd dollár államadósság formájában. Ennek a titoknak az őrzéséhez és a felelősség elkendőzéséhez volt szükséges az MNB élén a Surányi–Bod–Surányi-elnöklés 1990–97 között. A feladatnak mindketten példásan megfeleltek. Surányi első elnöksége idején tovább emelte az inflációt és a kamatokat, ami ezermilliárdokhoz juttatta a külföldi hitelezőket, hiszen az államkassza akkoriban kizárólag külföldről és devizában adósodott el. Mindenféle adósságkönnyítésnek és elengedésnek mereven ellenállt. Lengyelország közben negyvenszázalékos mérséklést ért el. Surányi még az IMF adósságkönnyítő missziójának is az ajtót mutogatta. (Jacques de Groote hajdani IMF-igazgató missziója.)
A jegybanki sokkterápia nagyban hozzájárult, hogy a rendszerváltásban mélységesen csalódott emberek 1994-ben kétharmaddal tapsolták vissza az immár hivatalosan is kommunista globalistákból balliberális globalistákká maszkírozott koalíciót. 1995 februárjában jött el Surányi globalista jegybankelnöki tündöklésének fényes korszaka, ráadásul régi harcostársával, Bokros Lajos pénzügyminiszterrel együtt. Itt minden be volt vetve, ami ahhoz volt szükséges, hogy erőszakos és nagyarányú jövedelem- és vagyon- újraelosztás menjen végbe a hazaiak terhére és a külföldi globalista partnerek javára. A két világháborúnak sem volt olyan nemzetnyomorító hatása, mint az „álompáros” Surányi–Bokros-duónak! A legmélyebb seb, a demográfiai katasztrófa is a világháborúk után pár évvel kezdett begyógyulni, míg a kezdődő biztató gyógyulásra Surányiék után szinte egy emberöltőt kellett várni.
Nem véletlen, hogy a globalisták szemében Surányi akár miniszterelnöknek is jó lenne egy esetleges, ám szerencsére nem valószínű ellenzéki választási győzelem esetén tavasszal. A 2009. eleji „legendás” miniszterelnöki castingra érdemes visszapillantani, a telefonkönyvnyi jelöltekre!
Köztük Surányi Györgyre is. Ezt az esetet tekinthetjük úgy is, mint teszteseteket. A globalista brigád tesztelte Surányit, hogy hajlandó lenne-e. Nem hiányzott belőle a tettvágy, de hajdani jegybankárként az óvatos körültekintés sem. Surányi pedig a Fideszt tesztelte: vállalja-e vele és leendő kormányával a Fidesz a sorsközösséget, azaz hajlandó lesz-e az újabb megszorító kormányprogramot megszavazni? Azt szerette volna megtudni, hogy az 1998–2002 közötti négy kormányzati év tapasztalatai hova vitték a pártot és főként vezetőjét, Orbán Viktort. Szerencsére Surányiból mint jegybankelnökből az első Orbán-kormány is leckét vehetett, hiszen 1998–2001 között türelmesen kivárta, hogy törvényben szabott hivatali ideje lezáruljon.
Sok örömük Surányiban azonban nem volt, az biztos. Surányi értékes információkhoz jutott. Egyrészt tudatta a saját globalista szubkultúrájának, hogy bármikor készen áll a miniszterelnöki megbízatásra, másrészt arról is megvilágosodott, hogy a Fidesz visszavonhatatlanul letért arról az útról, amelynek macskaköveit ő továbbra is kész koptatni. Hiába a Nyugatról jövő dicshimnusz és szómágia, a patrióta oldalon végleg kiszerettek belőle, és ezt megtapasztalta. Köszönjük meg a Teremtőnek, hogy a másodhelyen ajánlott Bod Péter Ákos sem lett miniszterelnök, hanem helyette a víziszárnyas- és ingatlanforgalmazó Bajnai ült a volán mögé.
Surányi mostanság ismét aktivizálódik, éspedig politikai témákban. Hirdeti, hogy máris folyik a megszorítás, noha láthatatlan, mert Orbán ilyen ravasz, és úgy tud megszorítani, hogy senki sem érzi a nadrágszíján, éppen ellenkezőleg. Obsitos jegybankelnökünk szinte előkészíti azt, amit egy globalista kormányzat csinálna, ha kormányra jutna. Ennek lényegét azonban Márky-Zay – Surányi legnagyobb sajnálatára – idő előtt fecsegi ki. (Kisebb autó és lakás kell, kevesebb gázt, vizet, villanyt kell használni stb.) Surányi tehát ismét melegít a pálya szélén. Azt még nem lehet tudni, hogy az edzőnek vele mi a célja, vagy Surányi maga edző és játékos is egy személyben? Pályára lépésével lendületet is adhatna a csüggedt hadaknak, de akkor kapitánycsere kellene. Ha most is óvatos, mint 2009-ben, akkor valószínűleg csak mutatni akarja magát, hogy most is kész a feladatra. Megbízóin múlik, hogy képesek-e a rövid idő alatt átrendezni a pályát, hogy ő sikerrel játékba kerüljön.
Azon valóban érdemes elgondolkodni, hogy a történelmi mértékkel is többszörösen pocsék globalista baloldali „eredmények” után és a Fidesz évtizedes korszakalkotó eredményei ellenére miért van ma is még negyvenszázaléknyi meggyőződéses szavazója a globalistáknak, ami miatt nem zárulhatott le véglegesen a balreménység korszaka. Ott keresnek sokan valamit, ami régen nem ott van. Surányi az aranytartalék? Nagyjából száz nap múlva megtudjuk.
A szerző közgazdász
Borítókép: Surányi György (Fotó: MTI/Rosta Tibor)
