Anikó depressziója sem volt talány számomra, ahogy az sem, hogy milyen méla undorral fogadta a jogvédői tanácsokat, amelyekre ha hallgat, akkor szétesett volna az óriási nehéz­ségek árán épphogy összetartott családja. Amikor ezt halkan közölte a településükön fórumot tartó jogvédő aktivista hölggyel, aki a holland nagykövetségtől kapott pénzt a programjára, akkor azt a választ kapta, hogy ez már nem tartozik a szervezete hatáskörébe, nekik csak az a dolguk, hogy elmagyarázzák a jogszabályi lehetőségeket. Anikó és férje 2012-ben végre kapott folyamatos közmunkát, amire addig csak ácsingóztak. Néhány év elteltével már rendes, piaci alapú munka is adódott minkettőjüknek, valamint a csok segítségével végre jobb környékre költözhettek. Hasonló történetem kapásból lenne vagy száz, ha pedig alaposan megkapargatom az emlékezetemet, akkor jóval több is. Ez a három eset jellemző több százezer emberre, aki korábban szegénységben élt, az elmúlt években viszont sikerült lépnie egyet feljebb. Közöttük rengeteg cigány nemzetiségű ember található, aki soha nem fogja elfelejteni az éhséget és vele járó frusztrációt, főleg, ha gyerekei is vannak.

És ha mindez nem lenne elegendő a 444 stábjának, amely pár éve forgatott arról, hogy vajon miért szavaznak a cigányok a Fideszre, akkor még egy képre szeretném felhívni a figyelmüket, ami a belpesti értelmiséget ma már hidegen hagyja, de rengeteg cigány honfitársunk még nem barátkozott meg vele. Z. Kárpát Dániel náci karlendítéséről van szó, amely jól szimbolizálja azt, ahogy a cigányokat éveken keresztül zaklató, önbíráskodásra uszító, gyűlöletkeltő szélsőséges politikai erő minden magyarázkodás és bocsánatkérés nélkül kerülhetett az ellenzéki közös lista befutó helyeire.

A szerző újságíró

Borítókép: Egy nő leadja szavazatát az ungvári magyar főkonzulátuson az országgyűlési képviselő-választáson 2018. április 8-án (Fotó: MTI/Nemes János)