Életem elmúlt 53 esztendejében volt pár év, amikor megízleltem, milyen éhezni. Nem panaszkodni szeretnék, sem sajnáltatni magamat vagy eltagadni, hogy nem volt szükségszerű állapot ez, hanem csak elmondani, hogy milyen úton jutottam el oda, hogy érteni vélem a hazai cigányság többségének választását. Jómódban nőttem fel és élek most is, az említett évek viszontagságaiért csak magamat hibáztathatom. Így életem zűrös időszakában volt olyan, amikor több helyen is dolgoztam egyszerre, mégis előfordult, hogy a hónap végén napokig nem vagy alig ettem valamit, várva a fizetésre.
A tömegeknek kiszámíthatatlan 1990-es években sokszor alakult úgy, hogy hétköznapokon a szociális és gyermekvédelmi intézmények valamelyikében teljesítettem szolgálatot, majd hétvégeken, hajnalban kelve piacozni jártam vagy építkezéseken toltam a talicskát. A hétköznapokban azoknak segítettem, akikkel együtt güriztem a hét végén.
Talán ez az élmény segített abban, hogy amikor elkezdtem járni Magyarország legszegényebb vidékeit, ahol az emberek a balliberális gazdaság- és társadalompolitika miatt totális reménytelenségben éltek, kicsit jobban megértettem őket, mint a hozzám hasonló fővárosi ficsúrok. Azok, akik jogvédőként vagy más, gazdagon finanszírozott NGO-k képviseletében mentek Borsodba, Hevesbe, Nógrádba és Baranyába, hogy mint az állatkertben, megbámulják a legszegényebb honfitársainkat, és szellemi és mentális ketrecük rácsán keresztül hamis gondolati táplálékot dobáljanak be nekik, majd magukkal elégedetten menjenek haza, hogy újabb pályázati pénzt szerezzenek a legszegényebbekre hivatkozva. A hamis gondolati táplálék alatt azt értem, hogy az esélyegyenlőségről, a rasszizmusról és a polgári engedetlenségről szóló üres frázisokat ismételgették csupán a helyieknek, majd azt gondolva, hogy ezzel segítettek nekik, önmaguk és egymás vállát veregetve húztak gyorsan vissza a fővárosba, hogy le ne késsék az esti programot, ahol hősies tettükkel elismerő szavakat lehetett besöpörni.
Úgy vélem, hogy velük ellentétben én értettem Gyulát, aki Ózd legnagyobb cigány szegregátumában él, és 13 éve, az első találkozásunk alkalmával már messziről üvöltve jött felém, de nem azért, mert haragudott rám, hanem a közeledtével kibontakozó története miatt, amely szerint már napok óta koslat valami munka után, hogy legalább kenyeret és vajat tudjon vinni a gyerekeinek. Gyula hét éve dolgozik egy brigádban, és bár nyilván élhetne jobban is, de azóta nem fordult elő, hogy ne tudna ételt adni a családjának vagy ne lenne víz, fűtés és világítás a házukban. Szerintem értettem Lajost is, aki egy Sajó menti településen él, és tíz-tizenkét éve még a kazincbarcikai kukákból kiszedett étellel etette a családját. Sokat jártam a falujába, de vele ritkán találkoztam, mert többször volt börtönben áram- és falopásért, valamint a gyerekek iskolakerüléséért. Nyolc éve viszont folyamatosan dolgozik, a főnökei szeretik, és megbecsülik a szorgalmát és ügyességét, így a telepen talán ő a legjobban kereső ember.
Anikó depressziója sem volt talány számomra, ahogy az sem, hogy milyen méla undorral fogadta a jogvédői tanácsokat, amelyekre ha hallgat, akkor szétesett volna az óriási nehézségek árán épphogy összetartott családja. Amikor ezt halkan közölte a településükön fórumot tartó jogvédő aktivista hölggyel, aki a holland nagykövetségtől kapott pénzt a programjára, akkor azt a választ kapta, hogy ez már nem tartozik a szervezete hatáskörébe, nekik csak az a dolguk, hogy elmagyarázzák a jogszabályi lehetőségeket. Anikó és férje 2012-ben végre kapott folyamatos közmunkát, amire addig csak ácsingóztak. Néhány év elteltével már rendes, piaci alapú munka is adódott minkettőjüknek, valamint a csok segítségével végre jobb környékre költözhettek. Hasonló történetem kapásból lenne vagy száz, ha pedig alaposan megkapargatom az emlékezetemet, akkor jóval több is. Ez a három eset jellemző több százezer emberre, aki korábban szegénységben élt, az elmúlt években viszont sikerült lépnie egyet feljebb. Közöttük rengeteg cigány nemzetiségű ember található, aki soha nem fogja elfelejteni az éhséget és vele járó frusztrációt, főleg, ha gyerekei is vannak.
És ha mindez nem lenne elegendő a 444 stábjának, amely pár éve forgatott arról, hogy vajon miért szavaznak a cigányok a Fideszre, akkor még egy képre szeretném felhívni a figyelmüket, ami a belpesti értelmiséget ma már hidegen hagyja, de rengeteg cigány honfitársunk még nem barátkozott meg vele. Z. Kárpát Dániel náci karlendítéséről van szó, amely jól szimbolizálja azt, ahogy a cigányokat éveken keresztül zaklató, önbíráskodásra uszító, gyűlöletkeltő szélsőséges politikai erő minden magyarázkodás és bocsánatkérés nélkül kerülhetett az ellenzéki közös lista befutó helyeire.
A szerző újságíró
Borítókép: Egy nő leadja szavazatát az ungvári magyar főkonzulátuson az országgyűlési képviselő-választáson 2018. április 8-án (Fotó: MTI/Nemes János)
