A XX. századi Magyarországon az emberek homoszexualitáshoz fűződő viszonyát alapjában véve a békés megértés jellemezte. A legtöbben azon a véleményen voltak, s vannak a mai napig, hogy a teljesítményt nem a nemi hovatartozás függvényében kell mérni – a hálószobákban pedig mindenki azt csinál, amit akar. A heteroszexualitástól eltérő variáció nem volt különösebben beszédtéma: mindenki tudta, hogy vannak homoirányultságú emberek, de tömegével konstruált alkategóriák nem léteztek.

Egy, az 1990-es évek elején végzett kutatás azt mutatta, hogy a válaszadókat inkább foglalkoztatja a megélhetés, mint az ideák világa, és 35-39 százalék tartotta legfontosabb társadalmi célkitűzésnek az áremelés elleni küzdelmet, s csak 10-15 százalék voksolt a politikai döntésekbe beleszólás vagy a szólásszabadság megvédése mellett. Az emberek alig ébredtek fel egy eszméből, máris egy másikban találták magukat, amelybe kábítószerként bedarálták a szabadság ideáját.

A rendszerváltozást követően sorra alakultak a civil szervezetek. Az érdekvédelem divatos foglalatossággá, sőt hivatássá vált és megerősödtek azon aktivistacsoportok, amelyek társadalmi problémákat kívántak kezelni, illetve megoldani. Mindezt értékelhetjük fordítva is: olyan civil társaságok alakultak, amelyek céljaik eléréséhez a politikát használták. Ezúttal a szólásszabadság bizonyult ellenállhatatlan vonzerőnek.

Napjainkra e szervezetek jó része sajátos transzformáción esett keresztül, tagjaik között megélhetési aktivisták vagy emocionálisan befolyásolt egyének találhatók, akik speciális érdeklobbi vonzásába kerülvén üveggyöngyökért odaadják magukat (és másokat) éppen azoknak, akik azután könnyedén túllépnek rajtuk. Hivatkozási alap ebben az esetben a tolerancia, a mások másságának elfogadása, ami komolyan veendő tárgykör, de a modern, morálisan felpuhított értékrendben nem mindegy, milyen nézőpontból szemléljük.

A szélsőséges nemi ideológiák hívei hasonló módon munkálkodnak, s alkotnak viszonylag egységes szervezeteket. Maguk köré gyűjtenek, feltüzelnek hátrányos helyzetű csoportokat, így azok eredeti törekvése háttérbe szorul vagy elfelejtődik (példűul nők, nemzeti kisebbségek/többségek, menekültek, migránsok). A végtermék torzult éleket mutat: létrejött egy homogénnek látszó, ámde rendkívül heterogén csoport, amelynek szenvedélye a szabad akarat érvényesítése.

Hosszú és türelmes propagandamunka eredményeként így férkőzött a szabadságjogok körébe a nemiség tetszőleges megválasztása. Fiú legyek-e vagy lány? Látszólag nevetséges kérdés, de valós. Vállaljak-e gyermeket vagy sem? Sajnálatos dilemma, de valós, miközben a tétova, nem szaporodó társadalom elmagányosodó tagjai vezethetővé váltak. A félreértelmezett szabadságeszme által kreált minták felülreprezentáltak a médiában (és a tudományban), s nagy hatást gyakorolnak a fiatal korosztályra. A kisebbségi, LMBT+ érdekképviselet noha relatíve csekély létszámú embercsoportot érint, eszmeiségének követését elvárja a többségtől. Sőt: diszkriminál, negligál, kirekeszt, hiszen ha valaki nem ért egyet, azt megbélyegzi. 

Az eszmék terjesztése jól szervezett és szisztematikus, a hívek toborzása a popkultúrában, a közösségi médiumokban és a bulvársajtóban történik. A folyamat modellje a 2020-ban megjelent Meseország mindenkié című mesekönyv volt. Elfogadható elemek ezúttal is megjelentek; például történetek, helyzetek társadalmi és etnikai kisebbségek, bántalmazó családban élő és örökbefogadott gyermekekről, amelyekhez hozzácsapták a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű (stb.) szemléletet (például két királyfi szerelme). A könyvet, azzal együtt a szélsőséges nemi ideológiákat transzszemélyek mutatták be óvodásoknak, ami óriási felháborodást keltett.

Az LMBT+ érdekvédők kedvelt módszere a jogi és a tudományos hivatkozások hangoztatása. Jelenlegi fő törekvésük az azonos neműek együttélésének törvényi legitimizációja. Magyarországon a bejegyzett élettársi kapcsolat ad formula az azonos neműekre is vonatkozik, amely néhány kivételtől eltekintve a házassággal azonos jogokat és kötelezettségeket biztosít. A vonatkozó jogszabályt 1996 óta elismerik, 2010. január 1-jétől pedig az élettársi kapcsolat nyilvántartásba vétele is megtörtént, jogilag azonosan a heteroszexuális párokéval.

Az aktivisták másik fontos célja az LMBT+ személyek gyermekvállalásának és az örökbefogadás kérdésének rendezése. Ahhoz megint csak hozzáadtak némi salátát; például az LMBT+ személyek munkához kapcsolódó sérelmeinek feltárását (diszkrimináció, kirúgás), és a gyűlöletbeszédhez hasonlóan a gyűlölet-bűncselekménynek elnevezett alkategória létrehozását – tág és szubjektív tartalommal. Magyarországon a bűncselekményekre vonatkozóan szintén létezik törvény, ami nemre és hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkire vonatkozik.

Az LMBT+ eszme elképzeléseit és szakirányú kutatását általában az érintettek által létrehozott társaságok végzik. Leggyakoribb megjelenési lehetőségek az internetes keresőbe beírt rekordok sorrendjében: Háttér Társaság, Labrisz Leszbikus Egyesület, Wikipédia, Facebook, valamint Magyar Pszichológiai Társaság, Political Capital és más zsinórhúzó médiumok. Leggyakoribb témaválasztás az áldozati szerepkör, újabban pedig a férfiak szülésének joga és annak biológiai megvalósítása. E szervezetek hivatalos csoportleírása – ellentétben a médiabéli megnyilvánulásokkal – többnyire korrekten tartalmazza, hogy Magyarországon szó sincs törvényi és társadalmi diszkriminációról, és a segítséget kérők helyzetük megvitatásában állami intézményekhez vagy választott civil szervezethez fordulhatnak.

Mi akkor a probléma? Kérdezhetnénk. A probléma az állandó problémakeresés maga. Többségi oldalról nézve pedig az egyoldalú kommunikáció. Törcsi Péter (Alapjogokért Központ) szerint az LMBT+ érintettekkel ellentétben „a társadalom 95-98 százalékának a véleménye pedig nem jelenik meg a popkultúrában, még akkor sem, ha lenne rá igény. Miért van ez így? Mert a homoszexuális lobbi létezik. És azokat a pozíciókat foglalta el hosszú évek munkájával, amelyeken keresztül hatékonyan tudja befolyásolni a nézőket, hallgatókat, az egyetemistákat és így tovább.”

Az érdeklődők szeretnének eligazodni, viszont a fent említett civilek és azok szócsőmédiumainak harci zajában elvesznek a valós információk, de még a valós sérelmek is. Az emberek innen-onnan szerzett hírek révén próbálnak eligazodni. Az ezen állapot enyhítésére indított konzervatív szemléletű kutatásban (Hatások, vélemények az LMBT+ jelenségről) egyik válaszadója azt írta: „Pszichológusként eddig azt hittem, hogy az LMBT-befolyás miatt elhagyom a pályát. De látom, hogy most valami mást kell tennem.”

A szerző író, kulturális antropológus

Borítókép: Illusztráció  (Fotó: AFP/Frederic J. Brown)