Az első tanulság, hogy a magyar demokrácia legsúlyosabb tehertételének, a már régen szalonképtelen Gyurcsány Ferencnek távoznia kell a közéletből. Nem taktikailag, nem átmenetileg; végleg. Nincs több bűvésztrükk. Gyurcsánynak egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennie, hogy végérvényesen legyőzték. A bábszínházát lebontották és ledózerolták. Arcpirító ripacskodásainak színhelye nincs többé. A kesztyűbábok elfogytak, az utánpótlás pedig megszűnt. Nem véletlen, hogy megszámlálhatatlan bűne közül a legnagyobb kulturális természetű.

Hírhedt beszédével, görcsös hatalomban maradásával elvette a reményt, hogy lehet-e valaha európai értelemben vett baloldal a hazai térfélen. 2006 óta mindegyik baloldali politikusi generáció azt tanulta meg, azt fújja fejből, hogy a politika morálja tetszés szerint relativizálható, amely semmilyen becsülendő értéket és mérséklő tényezőt nem jelenthet. Az lett a norma, hogy nincs norma. Csak a törtető gátlástalanság, a mindent eluraló politikai agresszió, az útszéli hangnem. Csodáljuk-e, hogy a mostani felhozatalt olyan botránypolitikusok neve fémjelzi, mint Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Jakab Péter vagy Tordai Bence? Folytathatnánk napestig a névsorolvasást.

A baloldali közös lista is Gyurcsány Ferenc politikai túlélését szolgálta, hiszen ő állította össze. Aki csak rápillantott, láthatta, hogy az a „csak megúszni ezt a vereséget is, és újabb négy évig tovább alibizni” szellemé­ben fogant. Noha az az igazság, hogy ez az ember mindeddig büntetlenül mindenkit bepalizott és kicsinált a saját táborán belül, de legfőképpen a saját szavazóit csapja be, akiket folyamatosan egy olyan választási siker ópiumával kábít, amely soha nem következik be, ám közben fideszes győzelmek születnek. A 2006-os őszi önkormányzati választásokon vett első ízben elégtételt Gyurcsány Ferencen Orbán Viktor, méghozzá földcsuszamlásszerű győzelemmel, és azóta a fideszes úthenger megállíthatatlan. Tizenhat esztendő, telis-tele választási kudarcokkal: még hány kell az ellenzéknek, hogy magához térjen és megszabaduljon a baloldal sírásójától?

Az összeomlás második okozója a kontraszelektált Márki-Zay Péter, aki egészen penetráns viselkedésével biztosította be saját kudarcát.

Egy okos politikus arra törekszik, hogy többséget állítson maga mögé. E cél vezérli, ennek rendel alá mindent. Alázattal szolgál, hogy többségre tehessen szert. Mert csak többséggel lehet nyerni. Márki-Zay Péter e bölcs megfontolás szöges ellentétét hajtotta végre. Mit tett összellenzéki kormányfőjelöltként? Folyamatosan támadta, minősítette, gyalázta az ország polgárait. Olyan morális határokat lépett át, vett semmibe, ami korábban elképzelhetetlen volt, és a helyzetét csak súlyosbította, hogy hivatalos kormányfőjelöltként tette ezt.

Különösen a vidéken élő embereket, a vidéki életformát szidalmazta tűrhetetlen hangnemben. De gyakorlatilag minden társadalmi réteget vérig sértett. Buzizott, zsidózott, cigányozott, pedofilozott, aberrált, sötétben tartott, trágyával etetett gombáknak nevezte a polgári oldal szavazóit, valamint bántó megjegyzéseket tett a nőkre. Kormányzati elképzelései között szerepelt a minimálbér és a rezsicsökkentés megszüntetése, a világpiaci árak rászabadítása az emberekre, valamint megígérte, hogy a Fidesz vezetőségének a fele börtönben lesz 2026-ra. Bizalomszerzésről, szövetségkötésről ilyen légkörben szó sem lehetett: Márki-Zay már az első napokban összeroskadt a rá nehezedő felelősség súlya alatt. Építkezés helyett rombolt.

Ne feledjük, hogy még csak polgármesterjelölt volt, amikor a kandeláberek hasznosíthatóságáról delirált! „Nem akarom mondani, hogy a kandelábereket mire lehet még használni a plakátok ragasztásán és helyezésén kívül” – mondta. Mégis mit várt a baloldal egy ilyen kvalitású embertől, aki önmagára eleve messiásként tekint? Ámokfutása tetőzésekor két felügyelőt is kapott, mint közveszélyessé vált felügyelt (fegyvereket, katonákat Ukrajnába, a fiataloknak a vér fontosabb, mint az olaj), ám ez a körülmény sem akadályozta meg abban, hogy az utolsó napokra mentálisan szétesett. Sajátjai durván faképnél hagyták, miután nagy liberálisként zokszó nélkül végig asszisztálták botrányos kampányát, így aztán egyedül kínlódta végig a választások éjszakáját, hogy utoljára még egy hitlerezős hasonlattal megkoronázza dicstelen pályafutását. Miután egy önreflexióra képtelen személyiségről van szó, nem várható, hogy visszavonulna az országos politikától. Máris egy új párt alapításán spekulál.

Újfent bebizonyosodott, hogy a magyar baloldal megveszekedett Orbán-ellenessége bumerángként csap vissza – ez a vereség harmadik összetevője.

Az Orbán-gyűlölet balliberális államvallás. Már régóta. Rettentő károkat okozott már eddig is, főleg azzal, hogy kivitték Brüsszelbe, és az Európai Parlamentet is megfertőzték vele. Ám igazából egyvalamire mutat rá: arra, hogy Orbán Viktornak a hazai mezőnyben nincs alternatívája. Ez lassan európai távlatban is igaz lesz, ha ugyan nem érvényes már most is. Magyarország mintakövetőből mintaadóvá nőtte ki magát, megmutatva, hogy liberálisok nélkül is sikeres lehet egy ország, és ez olyan casus belli, amit a központosító nyugati balliberális–kommunista–globalista fősodor soha nem bocsát meg. Ez a nyugati támadássorozatok ősforrása.

Nem csoda, hogy sem a nyugati, sem pedig a magyar baloldal nem képes értelmezni, megérteni és elfogadni Orbán Viktor teljesítményét, amely már nemzetközi összevetésben is kiemelkedő. Közben baloldali kritikusai a saját dogmatikus értékítéletüket kérik számon a Fidesz-kormányon, ami egy begyepesedett, abszurd jelenség a hazai politikában. S már látszik, hogy ismét a papírforma érvényesül: újabb választási sikere dacára szinte kivétel nélkül a magyar miniszterelnököt szidalmazza a nemzetközi balliberális sajtó. A magyar részlege pedig szolgalelkűen idézi. Hátha történik valami. Valami csoda, ami életet lehel a tetszhalott, rommá vert ellenzékbe; de ez maximum csak pszichés pótlék a kormánnyal szemben állóknak.

Ezzel elérkeztünk a negyedik ponthoz, a nemzetközi sajtó, a senki által nem választott, igen agresszív NGO-ok, valamint a brüsszeli elit korlátlan anyagi, politikai és ­ideológiai támogatásához. Mindez együttvéve sem volt elég a szivárványkoalíciónak. Mert a magyar kormányt a magyarok választják meg, nem a Financial Times és nem a The New York Times vezércikkírói, a globalisták ideológiai gyarmatosítása pedig csődöt mondott.

„Az ellenzéket elbutítja az orbánozás”, nyilatkozta Tölgyessy Péter éppen az egyik legszélsőségesebb, legpártosabb ellenzéki médiumnak még tavaly decemberben.

Szent igaz. De nemcsak a magyart, hanem a brüsszeli és az európai parlamenti többséget is.

Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: Havran Zoltán/Magyar Nemzet)