Elegünk van Manfred Weberből

Manfred Webernek elege van. Neki speciel abból van elege, hogy – miként állítja – „Orbán Viktortól függünk”.

Az a helyzet, hogy sok mindenkinek van elege manapság sok mindenből.

Nekünk például elegünk van Manfred Weberből. De nagyon. Elegünk van ebből a gyáva, elvtelen senkiből, aki az Európai Néppárt vezetőjeként befejezte a nagy művet, és a konzervatív-keresztény néppártból egy semmilyen pártot csinált, amelyet nagyítóval sem lehet immár megkülönböztetni akármelyik európai szélsőbalos, anarchista, neoakármilyen vagy éppen szocdem párttól – nem mintha az európai szociáldemokraták még lennének egyáltalán valamilyenek.

Helmut Schmidt világa odavan, Helmut Kohl világa odavan. S ami lett helyettük, az a nagy romlás.

Van egy mém, két képből áll, az egyiken egy „kétszáz évvel ezelőtti kutya” látható, a másikon egy mai. A kétszáz évvel ezelőtti kutya alá ez van írva „Elkergettem egyedül egy farkasfalkát, aztán megettem a rókát, ami a tyúkjaidat tizedelte.” A mai kutya alá pedig ez: „Ma rossz tápot adtál nekem, amitől fáj a pocakom és megy a hasam.”

Pontosan ez a helyzet, csak alig húsz év alatt jutottunk el a hasfájós kis Weberig.

Szóval elegünk van Weber elvtársból. A semmilyenségéből, a kártékonyságából, a hazugságaiból, az aljasságából. És elegünk van az ugyanilyen Európából, az ugyanilyen Nyugatból. Elegünk van az önsorsrontásból és a feneketlen ostobaságból.

Elegünk van az Egyesült Államokból, elegünk az elnökükből, akinek kis cetlikre kell felírni, hogy „ülj le”, „köszönj”, „beszélj röviden”, de hiába írják fel neki, mert így is eltéved a kertben, állandóan kezet fog a láthatatlan emberrel, nyilvánosan szellent és hülyeségeket beszél.

Elegünk van abból, hogy Ukrajna azért fontos neki, mert családi üzletként kezeli, elegünk van a debil kölykéből, aki ukrán prostikkal töltötte az idejét Kijevben, majd szánalmas légyottjait filmre vette, feltöltötte a világhálóra, s amikor az egésszel lebukott, mert a laptopját ottfelejtette egy autószerelő műhelyben, akkor mindent letagadtak.

Elegünk van Ukrajnából is.

Hiába támadták meg őket, és hiába tudjuk éppen mi, magyarok a legjobban, milyen az, amikor az oroszok megtámadnak (’48, ’56, akkor hol volt a Nyugat?!), most teljesen más a helyzet. Ép ésszel az ukrán államot lehetetlen szeretni és lehetetlen tisztelni.

Ukrajna egy maffiaállam, egy rakás korrupt politikussal, egy rakás gátlástalan oligarchával, egy rakás büdös nácival, egy rakás soviniszta s…fejjel és egy közepes tehetségű ripaccsal, aki éppen elnököt játszik, miközben az Egyesült Államok pénzelte véres és kegyetlen és undorító forradalmuk óta szakmányban lehetetlenítenek el minden nemzeti kisebbséget, halállistákat írogatnak, betiltják egy rendelettel az ellenzéki pártokat, a másként gondolkodókat fenyegetik és elkergetik az országból, a magyarokat szintúgy, az oroszokat pedig igenis ölték, a legbestiálisabb, legbrutálisabb módon.

És most csodálkoznak.

És követelőznek, és tovább fenyegetőznek, és teljesen világos ma már, hogy úgy gondolják, pusztuljon velük az egész világ, ha kell.

Elegünk van abból, hogy a Nyugat ehhez nyálfolyatva asszisztál. Az a Nyugat, amelyik mindenkit kioktat európaiságból, demokráciából, elfogadásból, tiszteletből, ma bármit megígér Ukrajnának – pusztán azért, mert szemet vetett az ukrán termőföldre és minden egyéb természeti kincsre, másfelől azt gondolja, most végre le tud számolni Oroszországgal, megint odatehet az oroszok élére egy Jelcin-féle alkoholista nyomorultat, és elkezdheti ismét gátlás nélkül, üveggyöngyökért elrabolni az orosz energiahordozókat és egyéb ásványi kincseket, nem beszélve a hatalmas orosz piac meghódításáról.

Ez mozgatja a Nyugatot, és ennyi a Nyugat összes elve, összes tisztessége.

Ebből nekünk elegünk van. Ebből nekünk van elegünk.

Elegünk van a háborúból.

Mert a háború tönkretesz mindent és mindenkit, tönkreteszi tizenkét évnyi erőfeszítéseinket és eredményeinket, és nem Putyin, hanem a háború és a Nyugat romlottsága, esztelensége számolja fel a nyugati életformát.

Amúgy elegünk van a Nyugat életformájából is, mert a Nyugat a szabadságból is, a jólétből is, az egyenlőségből is, a demokráciából is közröhejt és elviselhetetlenséget farigcsált, Madách Tragédiája éppen erről szól, igen, ha elég ideje van rá, akkor az ember mindenből, a legnemesebből, a legcsodálatosabból is pöcegödröt és elmebajt fog csinálni, homousion vagy homoiusion – most megint ez van, ma naponta kell új betűt beleszuszakolni az LMBTQ-őrületbe, miközben újabb és újabb névmásokat kell bűnösnek nyilvánítani, nehogy valaki megsértődjön, és a magát kis, kék, nőstény rinocérosznak képzelő elmebeteget rosszul szólítsuk meg.

Pedig nyilvánvaló a helyes megszólítás: „Gyere szépen, levesszük a kényszerzubbonyt egy kicsit, és kimegyünk a kertbe sétálni.”

Ma egyszerre éljük a római, a londoni és a falanszter színt.

És ebből is elegünk van.

Elegünk van a Nyugat önimádatából, a semmire büszkeségéből, a kioktatásaiból, elegünk van az „éveire mester” ürességéből és nagypofájúságából. (Szegény József Attilánk, igaztalanul mondta ezt Babitsunkra, be is látta utóbb, és a Magad emésztőben bocsánatot is kért. Mi jogosan mondjuk, és nem fogunk bocsánatot kérni.)

Olvassunk Verlaine-t:

A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: / jönnek a szőke és roppant barbárhadak / s a Birodalom únt akrosztikont farag / s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza. / A lélek émelyeg, árvasága kínozza. / Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak. / Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat / nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra! / Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit! / Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak? / Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak! / Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik; / csak egy rabszolga, ki járja a maga útját; / csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság!

Legalább az érzés, az érzés még ismerős? Ebből is elegünk van. Elegünk van a Gutenberg-galaxis felszámolásából, elegünk van abból, hogy „szép a rút, és rút a szép”. Elegünk van ebből a világból.

Mert mi még tudjuk: lehetne másképpen is. Mi negyven évig vártunk, mi negyven évig akartuk azt, ami Nyugaton volt. Mi tudjuk, milyen volt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek Nyugatja, mi tudjuk, hogy lehetne ez win-win szituáció is, mi tudjuk, hogy ennek nem kell szükségképpen így lennie, mi tudjuk, hogy a ti eszetek ment el, és nem a miénk.

Feladtatok mindent.

Feladtátok a vallási identitásotokat, feladtátok a nemzeti identitásotokat, most adjátok fel az utolsót, a szánalmas, nyomorult nemi identitásotokat is, és amikor végeztek, a „semmi ágán” ülne szívetek – ha lenne szívetek. De az sincsen már. Se szívetek, se lelketek. A genitáliáitok maradtak, azt meg állandóan meg akarjátok változtatni, le akarjátok cserélni.

Ugyanis azt képzelitek, ti vagytok az Isten. Hát nem vagytok. Nemhogy istenek, emberek is alig. Ugyanis nem maradt nektek már „emberhez méltó gondotok” sem.

Megvesztetek, mint kutya a jódolgában. Pont úgy.

Vágyaitok földszintesebbek a ganajtúró vágyainál, eszméitekből pedig nem maradt semmi, csak a beteg és ostoba „én”.

Tudtok még olvasni?

Olvassatok Kosztolányit:

Az önimádat büszke heverőjén / fekszem nyugodtan s paplanomra sárgán / hull éji villany, nappali verőfény. / Füst és kávé között henyélek, / mivel a dolgom, végzetem csak annyi, / hogy élek. / Csak annyit érünk, amennyit magunkba, / mit nékem a hazugság glóriája, / a munka. / Mit a csaló próféták csácsogása, / nem alkuszom én semmiféle rúttal, / se a labdákért ordító tömeggel, / se számarányokkal, se Hollywood-dal. / Tőlem locsoghat megváltó igéket / s unalmas őrültségeket az ép ész, / nem az enyém a század rongy bohóca, / se a felhőkbe zörgő, bamba gépész. / Nem kell hatalmasoknak úri konca / s a millióktól olcsó-ócska kegy. / Azt hirdetem, barátim, sok a kettő, / de több az egy. / Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is, / nekem magasabb kincset kell megónom. / Uralkodom tűzhányó kráterén is, / még áll a trónom. / Én önmagamat önmagammal / mérem. / Szavam, ha hull, tömör aranyból / érem. / Mindegyiken képmásom, mint királyé / s a peremén / a gőgös írás: / én.