A sorsdöntő csata előzményei visszanyúltak 899-ig, amikor Arnulf, a keleti frank birodalom uralkodója meghalt (a magyarok az ő kérésére vonultak Itáliába, I. Berengár király ellen). Arnulf örökébe fia, a mindössze hatéves IV. (Gyermek) Lajos lépett. Arnulf császári hatalma már nem fékezhette az egymással rivalizáló német törzseket, ezért feléledtek a torzsalkodások és a villongások. A birodalom válsága kapóra jött Arnulf korábbi szövetségesének, Árpádnak, aki ekkor Pannóniára, a keleti frankok tartományára is kiterjesztette hatalmát (Fuldai évkönyvek, Bajor évkönyvek).

A magyar fejedelem 900-ban visszaverte a támadó morvákat, majd olyan békekötést szorgalmazott a keleti frankokkal, amely végleg elismerte volna térhódítását, de ez a próbálkozása kudarcot vallott. Árpád seregei ezután megtámadták a birodalomhoz tartozó Bajorországot. A Dunától délre előnyomuló hadoszlop Linz környékén feldúlta a Szent Flórián kolostort, majd Regensburgot pusztította. Ez a magyar seregrész zsákmányával együtt egérutat nyert Luitpold bajor herceg seregével szemben, míg az északi, kisebb hadoszlopnak nem volt ilyen szerencséje. Ezt a herceg serege (a Freisingi kalendárium szerint) 900. november 20-án megsemmisítette. Ez a vereség nem befolyásolta a magyarok Kárpát-medencei letelepedését, amely zavartalanul folytatódott.

902-ben a magyarok megdöntötték a Morva Fejedelemséget (Sváb évkönyvek), területének egy részéből gyepűelvét (határsávot) hoztak létre, és ezzel jó időre elhárították az északról várható fenyegetéseket. 903-ban ismét Bajorországot támadták, majd a következő években korábbi ellenségükkel, I. Berengár itáliai királlyal szövetségben Lombardiát pusztították. A pozsonyi csata előtt a Meissen-vidéki szlávok hívására Szászországba vezettek hadjáratot, azután beköszöntött a 907. esztendő. A keleti frank birodalom ekkor már szerette volna visszaszerezni korábbi, a Dunáig nyúló területeit, amelyek a magyarok kezén voltak.

A bajorok alaposan felkészültek a hadjáratra. Torma Béla Pozsonyi csata (907. július 4–5.) című, 2007-ben közreadott tanulmányában az eseményről szűkszavúan tájékoztató német dokumentumokra, így a Merseburgi és Weissenburgi évkönyvekre, a Freisingi halottas könyvre (nekrológium) és királyi oklevelekre támaszkodva rekonstruálta a történteket. Ezeken kívül figyelembe vette többek között a bajor sereg indulási és érkezési adatait, a terepviszonyokat, a seregrészek feltételezett haladási sebességét, a bajorok és a magyarok stratégiáját, harcmodorát, valamint Aventinus említett munkáját. Néhány tekintetben más következtetésekre jutott, mint korábban nagy elődje, Bánlaky József, aki A magyar nemzet hadtörténelme című 24 kötetes művében (1929–1942) ugyancsak beszámolt a pozsonyi csata feltételezett lefolyásáról.

Ismereteink alapján a bajorok és szövetségeseik májusban, Ennsburg mellett (az Enns folyó mögött) gyülekeztek. Seregük felállítását nem véletlenül időzítették májusra. Minden évben ilyenkor tartották seregszemléjüket, ezért a magyarok nem tudhatták, hogy támadásra készülnek. A bajorok létszámáról nincsenek adatok, de feltehető, hogy összlétszámukat tekintve a magyarokkal szemben nagy fölényben lehettek.

A Duna bal partján haladó északi hadoszlopot Liutpold (Luitpold) bajor herceg, a jobb parton haladót pedig Theotmár salzburgi érsek, főkancellár vezette. A dunai utánpótlás- és csapatszállító hajóhad élén a király rokona, Sigihard (Sieghard) herceg állt, míg a tizenhárom éves király a tartalék sereggel Ennsburgnál maradt. Amikor a bajorok megjelentek az ostlandi (a mai Ausztria területére eső) gyepűelve sávjában, és a magyarok megbizonyosodtak a támadási szándékról, azonnal mozgósították elérhető erőiket. A határvédelemmel megbízott csapatok folyamatosan csipkedték, támadták az ellenséget, hogy lassítsák az előnyomulást, és ezzel időt adjanak a magyar főerők felkészülésének.

Theotmár érsek elsőként beérkező déli hadoszlopát a magyar csapatok a Duna Pozsonnyal szemközti jobb partjánál olyan területre csalták, ahol könnyen alkalmazhatták bekerítő, támadó, majd menekülést színlelő taktikájukat. A Salzburgi és Sváb évkönyvek egykorú bejegyzései rögzítették, hogy a döntő ütközet július 4-én és 5-én zajlott, s ebben a magyarok megsemmisítő vereséget mértek a bajorokra. Szabados György történész egyik tanulmányában utalt arra, hogy a csata kezdőnapját az 1921-ben felfedezett salzburgi évkönyvek alapján szokás ma megállapítani. Eszerint „nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál július 4. napján”.

A bajor főemberek halálának időpontja is jelzi, hogy két nagy ütközetre került sor. Az érsek, valamint Ottó és Zakariás püspökök az első ütközetben (július 4.) estek el, míg Liutpold herceg a másodikban (július 5.). A királyi oklevelekben feltüntetett (ezek hitelesítését szolgáló) méltóságsorok jól tükrözik a főemberek körében a csata után bekövetkezett változásokat. Liutpoldon és Sigihardon kívül nem szerepel többé a grófok közül Iring, Papo, Meginward és Isengrim.

A magyarok tehát előbb az érsek seregét számolták fel, és másnap támadták meg a nagy harci tapasztalatokkal rendelkező Liutpold hadait. Bánlaky József a második győzelem okát abban látta, hogy a magyar lovassereg éjjel átúsztatott a Dunán, és hajnalban meglepetésszerűen rajtaütött Liutpold táborán. A bajoroknak csak kis része tudott Ennsburg felé menekülni, a többieket lemészárolták vagy foglyul ejtették. Egy nappal később a dunai flottát védő csapatokat is szétverték, így a bajor hajóhad is a magyarok kezére került.

Sigihard herceg maradék embereivel igyekezett egérutat nyerni, de a magyarok mindenütt a nyomában voltak. Mielőtt Ennsburgnál szembekerültek volna a király tartalékseregével, hadaik egy részét a környező erdőkben helyezték el. Ezután megtámadták a királyi sereget, amely ellentámadásba ment át. A magyarok ekkor megszokott taktikájukat alkalmazva visszafordultak, mire a bajorok üldözőbe vették őket. A lesben álló erők a kellő pillanatban előrontottak, a magyar főerő pedig ismét a bajorok ellen fordult. A harcban a beszorított ellenség nagy része megsemmisült (ekkor eshetett el Sigihard), és Lajos király is csak nehezen tudott Passauba menekülni.

Biztosan nem lehet tudni, hogy ez a pozsonyi csata előtt vagy után következett be. Van olyan vélemény, hogy már a csata előtt elhunyhatott, és ez váltotta ki a bajorok támadását. Nem valószínű, hogy a csatában esett el, mert annak a hírértékét a krónikák is felismerték volna. Egyes történészek úgy vélik: a csata idején még élt.

Bajorország, s a birodalom ettől kezdve szinte átjáróház lett a magyar seregek számára. A 933-as merseburgi vereségig szinte kihagyás nélkül folytatták hadjárataikat (többnyire valamelyik német fejedelem kérésére) Bajorországban, Frankföldön, Burgundiában, Svábföldön, Türingiában, Szászországban, Vesztfáliában, Lotaringiában, és 921-től I. Berengár római császárral szövetségben, Itáliában is. 926-ban a Loire völgyén keresztül az Atlanti óceánig jutottak.

A nyugatra irányuló hadjáratoknak a 955-ös augsburgi vereség véget vetett ugyan, de a 907-es pozsonyi győzelem után már nem lehetett kétséges, hogy a Kárpát-medencében egy szívós nép vert gyökeret, amely később képessé vált arra, hogy a keresztény Európában erős országot és államot teremtsen.

A szerző író, újságíró

Borítókép: Lovasroham, a Feszty-körkép részlete (Fotó: Wikipédia)