Magyar történelmi, hadtörténeti munkákban sokáig nem kapott tényleges súlyának megfelelő értékelést az 1116 évvel ezelőtt, 907. június 4. és 7. között lezajlott pozsonyi csata (Pozsony egykori neve Braslavespurch, illetve Brezalauspurc volt). A pár napos összecsapás szépen belesimult a kalandozások időszakának eseményei közé, mintha csupán egy szokványos ütközet lett volna. Pedig valódi jelentőségét már Johannes Aventinus (1477–1534), a híres bajor történetíró is felismerte. A csata történetét feldolgozó munkájához azóta veszendőbe ment korai dokumentumokat is felhasznált, és a csatával összefüggésbe hozható adatokra, hiteles információkra támaszkodva igen jól rekonstruálta a történteket.
Az ismertebb német források csak szűkszavúan említették, hogy 907-ben a birodalmat képviselő bajorok döntő vereséget szenvedtek őseinktől, ezért az eseményre évszázadokig sűrű fátyol borult. A magyar közönséghez eljutott soványka információk alapján sokan vélhették úgy, hogy a Kárpát-medencében való megmaradásunkat akkoriban senki és semmi nem veszélyeztette. Történészeink s munkáikon keresztül a történelem iránt érdeklődők idővel azonban ráébredtek, hogy a pozsonyi csata kimenetele, a magyarok győzelme nagyon is fontos volt a frissen megszerzett Kárpát-medence egészének megtartása szempontjából.
A nevezetes esemény a műkedvelő történészek fantáziáját is megmozgatta.
Miként arra Szabados György történész egyik tanulmányában (Mítoszok és történetek Álmosról és Árpádról. Szeged, 2015) is rámutatott, a világhálón a 2007-es jubileumi évtől kezdve megszaporodtak azok a bejegyzések, „amelyek tudni vélik, hogy Árpád nagyfejedelem idősebb fiaival együtt elesett a csatában”. Az egyik honlap jóvoltából kiderült, hogy „a hír forrása a dilettáns őstörténészkedéséről elhíresült Badinyi Jós Ferenc”.
Az a híresztelés is hamisnak bizonyult, amely szerint a csata hivatalos tananyaggá vált az Egyesült Államok katonai akadémiáján, a West Pointon. Az újabb kutatásoknak, s főként Torma Béla Gyula, Négyesi Lajos, Révész László, Veszprémy László, valamint Szenthe Gergely hadtörténeti, régészeti munkáinak, illetve hadszíntérelemzési és hadműveleti modellezéseinek köszönhetően mára kirajzolódott a valósnak tekinthető történeti kép.
A sorsdöntő csata előzményei visszanyúltak 899-ig, amikor Arnulf, a keleti frank birodalom uralkodója meghalt (a magyarok az ő kérésére vonultak Itáliába, I. Berengár király ellen). Arnulf örökébe fia, a mindössze hatéves IV. (Gyermek) Lajos lépett. Arnulf császári hatalma már nem fékezhette az egymással rivalizáló német törzseket, ezért feléledtek a torzsalkodások és a villongások. A birodalom válsága kapóra jött Arnulf korábbi szövetségesének, Árpádnak, aki ekkor Pannóniára, a keleti frankok tartományára is kiterjesztette hatalmát (Fuldai évkönyvek, Bajor évkönyvek).
A magyar fejedelem 900-ban visszaverte a támadó morvákat, majd olyan békekötést szorgalmazott a keleti frankokkal, amely végleg elismerte volna térhódítását, de ez a próbálkozása kudarcot vallott. Árpád seregei ezután megtámadták a birodalomhoz tartozó Bajorországot. A Dunától délre előnyomuló hadoszlop Linz környékén feldúlta a Szent Flórián kolostort, majd Regensburgot pusztította. Ez a magyar seregrész zsákmányával együtt egérutat nyert Luitpold bajor herceg seregével szemben, míg az északi, kisebb hadoszlopnak nem volt ilyen szerencséje. Ezt a herceg serege (a Freisingi kalendárium szerint) 900. november 20-án megsemmisítette. Ez a vereség nem befolyásolta a magyarok Kárpát-medencei letelepedését, amely zavartalanul folytatódott.
902-ben a magyarok megdöntötték a Morva Fejedelemséget (Sváb évkönyvek), területének egy részéből gyepűelvét (határsávot) hoztak létre, és ezzel jó időre elhárították az északról várható fenyegetéseket. 903-ban ismét Bajorországot támadták, majd a következő években korábbi ellenségükkel, I. Berengár itáliai királlyal szövetségben Lombardiát pusztították. A pozsonyi csata előtt a Meissen-vidéki szlávok hívására Szászországba vezettek hadjáratot, azután beköszöntött a 907. esztendő. A keleti frank birodalom ekkor már szerette volna visszaszerezni korábbi, a Dunáig nyúló területeit, amelyek a magyarok kezén voltak.
