Egy kiszolgáltatott emberek százezreit és millióit elnyomó rendszer irányítóival szemben semmilyen erkölcsi alapja nincs a glaszékesztyűs hozzáállásnak. Sőt, éppen ellenkezőleg áll a helyzet: a diktatúra vezetői olyan bűnöket – nem hibákat, bűnöket! – követtek el ártatlan emberekkel szemben, olyan szenvedéseket, kiszolgáltatottságot okoztak nekik, ami után éppen a velük szembeni glaszékesztyűs magatartás nevezhető erkölcsileg helytelennek és elfogadhatatlannak. Ugyanis utóbbi esetben feltehető a kérdés: vajon ezek után ki mondhatja meg, hogy mi a jó és a rossz, mi a helyes és mi a helytelen magatartás? Vagy cinikusabban, vajon mi a hasznos emberi magatartás? Esetleg az, hogy csinálunk egy jó kis diktatúrát, élvezzük az előnyeit, s ha elbukunk, akkor sem lesz következménye bűnös cselekedeteinknek? S ha így zajlik le egy rendszerváltás, akkor vajon mi lesz a különbség a régi rendszer és az új rendszer között? Hogyan, mitől változunk meg? És egyáltalán, mi értelme akkor az egésznek?

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a régi rendszer bűnös elitjével való tényleges szakításhoz – ami nem bosszúállás, hanem erkölcsileg logikus cselekvés – valóban egyfajta szenvtelenség és távolságtartás kell, ami nem hidegséget és kegyetlenséget jelent, hanem az igazságosság iránti elköteleződést, a „cselekedeteknek legyenek következményeik” etikai alapelvnek a betartását. Talán mondani sem kell, hogy a rendszerváltás etikai, politikai és gyakorlati logikájából is adódó személycsere, lusztráció és történelmi igazságtétel végrehajtásához éppen a klasszikus kádári, mutyista, kéz-kezet mos, „mindenki járjon jól, elvtársak” mentalitással kell szakítani, amelyik fenntartotta a kádári, „puhának” nevezett diktatúrát, s amelyikre nem lehet egy új, demokratikus rendszert felépíteni. Ehhez képest a tapasztalat azt mutatta, hogy a rendszerváltó politikai elit és a kádári elit között nem vagy nem mindig, és főleg nem mindenkinél volt meg az a politikai és emberi (!) távolságtartás, az a szenvtelenség, ami a következetes személycserék végrehajtásához szükséges lett volna. Sőt, inkább azt mondhatjuk el, hogy egyes ellenzéki, majd kormányra kerülő, vezető személyiségek kis túlzással kádárista közelségbe kerültek vagy abban maradtak a leköszönő régi elit tagjaival, s ez a túl közeli személyközi viszony egyértelműen korlátozta a következetes cselekvést a személycserékkel és a lusztrációval, az elévülhetetlen bűnök megbüntetésével, a titkosszolgálati múlt feltárásával, a kárpótlással és a jóvátétellel, a korábbi, immáron jogosulatlan előnyök megszüntetésével stb. kapcsolatban.

Ráadásul, ha a rendszerváltás ilyen kádárista, ha tetszik mutyista módon, lezsírozva megy végbe, akkor érdemben nem lesz belőle semmi, mert éppen hogy megmarad a régi rendszer gyakorlatánál és mentalitásánál. Másképpen szólva, kádári attitűddel nem lehet a kádári rendszertől megszabadulni.

Márpedig a magyar rendszerváltás kesztyűs kézzel bánt a kádári elittel és a nómenklatúra tagjaival egyaránt, a csehek mintájára nem tiltotta el őket közéleti pozíciók gyakorlásától és a választásokon való indulás lehetőségétől. Ez lett volna a legfontosabb az el nem évülő bűnök megbüntetése, a privilégiumok megszüntetése, a kárpótlás, a titkos­szolgálati adatok nyilvánosságra hozatala stb. mellett. Mindez természetesen az Antall-kormány feladata lett volna, azonban a kormányfő többször kijelentette, hogy ő ebben a kérdésben távol áll a bosszúállás szellemétől (itt nem is erről lett volna szó!), „úriember módjára”, „jogkövetően” kíván eljárni – miközben a diktatúra, és semmilyen diktatúra vezetőinek az igazságosság szellemében nem járhat jog és úriemberség, hisz milyen alapon is járna? És még egyszer: ez nem gonoszság, bosszúálló szellem, hanem az emberi viszonyok természetes logikája.

Megjegyzem, az akkori kormány a kommunisták által végtelen felelőtlenséggel előállított külföldi adósságtömegről is azt mondta, hogy „az adósságot ki kell fizetni”, ami csak demokratikus viszonyok között egymást váltó kormányok esetében elfogadható érvelés, ám a rendszerváltó kormánynak semmilyen felelősséget nem kellett volna vállalnia egy diktatórikus rendszer felhalmozott adósságáért, sőt!

A „glaszékesztyűs” jelzőt tehát azért is választottam, mert – sok más mellett persze – az Antall-kormány félreértelmezett úriemberi mentalitása is rányomta a bélyegét a magyar rendszerváltásra, ami azonban a maga konkrétságában nagyon hasonlított a kádárista „járjon mindenki egy kicsit jól, senkit se bántsunk” attitűdre, korlátozva ezáltal a demokratizáció következetes végigvitelét.

Összegezve a leírtakat: a rendszerváltás általam közelebbről vizsgált első időszakában (1987–1992/93) számos formális elemé­ben megvalósult és a demokratikus intézményrendszer működésbe lépett, ám informálisan, a személyek és az emberi attitűdök szintjén, hálózatosan fennmaradt a régi rendszer, s számos más tényező (eladósodottság, gazdasági válság stb.) mellett ezért sem lehetett sikeres az emberek szemében, ezért okozott sokaknak csalódást. Mindennek az a következménye, hogy 2010 után lényegében véve egy második rendszerváltást kellett és kell végrehajtani, amelynek során az intézményi-formális változtatások mellett egyre növekvő hangsúly helyeződött és helyeződik a személyek cseréjére, a posztkádári attitűd háttérbe szorítására (lásd például a gazdaság, a kultúra, a sajtó és média, illetve a civil társadalom terén bekövetkezett változásokat), s ezáltal az intézményi és a mentalitásbeli-magatartási, másképpen az institucionális és az aktorszempontú jellemzők szinkronba hozására.

Ez rendkívül kedvező fejlemény a magyar demokrácia és a nemzeti identitás szempontjából, ám még mindig az a kérdés, hogy a régi rendszer velünk maradt attitűdjei és gyakorlata miatt – mely az egyik politikai oldalt jellemzi – tartós hasadás keletkezik-e a magyar politikában és társadalomban, ami tragikus lenne, avagy végleg sikerül legyőzni a posztkádárizmust és ezzel befejezni a rendszerváltást.

(Vége)

A szerző politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főtanácsadója

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pexels)