Magyarországon már nem is pusztán törésvonal (cleavage) alakult ki a politikai életben a két nagy tábor között, hanem hasadás (fission), s ez a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a rendszerváltás során sort kellett volna keríteni a kádári, majd posztkádári magatartásforma háttérbe szorítására, vagyis a demokratikus intézmények létrehozása mellett a demokratikus attitűd megteremtésére – s ez nem mehetett volna másképp, csakis következetes, tudatos és jól eltervezett személycserék sorozatával a társadalom minden fontos szférájában. Ez azonban nem történt meg, s ennek terheit nyögjük mind a mai napig, immáron egy politikai háború formájában.
Összegezve: azért neveztem el „glaszékesztyűsnek” a magyar rendszerváltást, mert hiányzott belőle az a szenvtelenség és következetesség, amely nélkül egy diktatúrát soha nem lehet teljesen megszüntetni. Egy negyven éven át tartó diktatúra oly mértékben beivódik a lelkekbe, a cselekvésekbe, a magatartásokba és a gondolkodási szerkezetekbe (hol zsarnokság van, ott zsarnokság van – írta Illyés Gyula), hogy annak megszüntetése pusztán formális, törvényi, jogi, intézményalapítási lépésekkel nem történhet meg. Egyszerűen logikailag is képtelenség egy olyan sikeres rendszerváltást elképzelni, amelyik nem számol azzal, hogy ha a diktatúrában meghatározó szerepet játszott személyeket megtartja az új rendszerben is, akár ugyanott, akár más fontos pozíciókban, akkor egyben megtartja, fenntartja egyfelől a kapcsolati hálókat, melyek pillanatokon belül újra összeállnak és hálózattá válnak, másfelől megtartja, fenntartja azt a gondolkodási, tudati szerkezetet, amelyik a diktatúra szerkezetének felel meg, amelyik kizárólagosságra tör és nem befogadásra, amelyik hierarchiában gondolkodik és nem egyenrangú viszonyokban, amelyik hegemóniákat akar és nem váltakozó dominanciákat, amelyiknek a birodalmaknak való alávetettség és megfelelési kényszer az egyik legfőbb jellemzője, amelyik nem tudja elfogadni az időleges politikai vereséget, amelyik számára nincs erkölcsi, etikai norma, ha a hálózat tagjain, vagyis a volt elvtársakon kell segíteni, amelyik ha kell, a nemzeti érdekekkel szemben lép fel és így tovább még sokáig.
Egy kiszolgáltatott emberek százezreit és millióit elnyomó rendszer irányítóival szemben semmilyen erkölcsi alapja nincs a glaszékesztyűs hozzáállásnak. Sőt, éppen ellenkezőleg áll a helyzet: a diktatúra vezetői olyan bűnöket – nem hibákat, bűnöket! – követtek el ártatlan emberekkel szemben, olyan szenvedéseket, kiszolgáltatottságot okoztak nekik, ami után éppen a velük szembeni glaszékesztyűs magatartás nevezhető erkölcsileg helytelennek és elfogadhatatlannak. Ugyanis utóbbi esetben feltehető a kérdés: vajon ezek után ki mondhatja meg, hogy mi a jó és a rossz, mi a helyes és mi a helytelen magatartás? Vagy cinikusabban, vajon mi a hasznos emberi magatartás? Esetleg az, hogy csinálunk egy jó kis diktatúrát, élvezzük az előnyeit, s ha elbukunk, akkor sem lesz következménye bűnös cselekedeteinknek? S ha így zajlik le egy rendszerváltás, akkor vajon mi lesz a különbség a régi rendszer és az új rendszer között? Hogyan, mitől változunk meg? És egyáltalán, mi értelme akkor az egésznek?