Meghalt egy indián, valahol a brazil őserdők mélyén. Nem tudjuk a nevét sem. Úgy hívták őt, hogy „a vermek indiánja”. Az elmúlt negyven évet teljesen egyedül élte le, valahol a brazil őserdők mélyén. Nem maga választotta az egyedüllétet. Ugyanis valamikor negyven évvel ezelőtt kiirtották az egész törzsét. Mérgezett cukorral.

Mi sem változott Amerika felfedezése óta.

Miután kiirtották az egész törzsét, már kénytelen volt választani, ő, a vermek indiánja. S akkor a magányt választotta.

Negyven éven át próbálták „felvenni vele a kapcsolatot”. Ez az egyik remek szokása a „civilizált” embernek. Előbb kiirtja a „nem civilizáltat”, a vadat, aztán a maradékkal megpróbálja felvenni a kapcsolatot. Mert úgy megsajnálja. Mert olyan „nyitott”. Mert nagyon felvilágosult.

A civilizált ember minden nagy kiirtás után rendkívül nyitottá és érzékennyé válik, és mélységesen beleszeret a más kultúrákba. A „másokba”. Ezért akarták mindenáron felvenni a kapcsolatot a vermek indiánjával is.

De ő a magányt választotta. Nem akart kapcsolatba kerülni a civilizációval. Ha túl közel mentek hozzá, íjat ragadott.

Így aztán békén hagyták. Csak messziről figyelték. Vele volt, vele érzett a „civilizáció”.

A vermek indiánja csak egy ember volt. Egy a nyolcmillióból. „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló. / Nézzétek e főt, ez összeomló, / kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, / mely a kimondhatatlan ködbe vész / kővé meredve, / mint egy ereklye / s rá ékírással van karcolva ritka, / egyetlen életének ősi titka.”
Ő tényleg az volt. Egyedüli példány. Ellentétben a maradék nyolcmillióval.

A vermek indiánja soha, semmilyen hatást nem gyakorolt a világra. Nem szólt bele a helyi és a világpolitikába. Csak kilőtt egy nyilat, ha közel mentek hozzá.

És most nincsen többé. Jobban hiányzik, mint hinnénk.

Hiszen nincs többé senki, aki kilőne egy nyilat, ha közel megyünk egymáshoz. Nincs többé senki, aki egy nyilat lőne ki.

Mihail Gorbacsov is meghalt.

A maga módján ő is egyedüli példány volt. Felismerte, hogy a rendszer, amelyben talán hittel hitt, fenntarthatatlan. Ennek ellenére nem azt tette, amit ilyenkor a pártfőtitkárok tenni szoktak: nem kezdett ölni, pusztítani, nem ragadott karót azzal a felkiáltással, hogy „hadd lássuk, Úristen, mire megyünk ketten!”. S nem csak azért, mert nem volt istene. Hanem azért, mert egyedüli példány volt.

Nem akarta elpusztítani az egész világot, ha már neki és világának pusztulnia kell. Inkább úgy döntött, kilép önmagából, és megváltoztat mindent.
A Szovjetunió volt az a minden. És vége lett. Vér nélkül, halál nélkül, kilőtt atomtöltetek és nyilak nélkül. Amiért mi, magyarok ’56-ban kuruc virtussal odaadtuk az életünket, Gorbacsov megvalósította. Odahaza, a Szovjetunióba szorultak gyűlölték mindezért. Talán a „nagyorosz birodalom” álmát dédelgetők is.

De a Nyugat imádta. Körülrajongták, díjakkal halmozták, figyelték. Mérgezett cukrot sem adtak neki és népének, csak megnyerték a hidegháborút. Miatta, ővele, neki köszönhetően.

Mihail Gorbacsov óriási hatást gyakorolt a világra, a helyi és a világpolitikára. És most nincsen többé. Míg élt, míg hatalma volt, míg hatást gyakorolt, szerették, hízelegték, kitüntetett figyelmükkel kábították. 

Most, hogy meghalt, szinte egy nyugati vezető sem akadt, aki odaállt volna a koporsója elé, hogy fejet hajtva elbúcsúzzon tőle.

A magyar miniszterelnök ment oda, majdhogynem egyedül. Ismét mi mutattuk meg, milyen is az európai ember, a keresztény ember. Civilizált embert írni nem merek, a vermek indiánja miatt. De az talán biztos, hogy a vermek indiánja és Mihail Gorbacsov hamarosan találkoznak.

Lesz mit megbeszélniük.

Borítókép: Mihail Gorbacsov 2015-ben (Fotó: MTI/EPA/Szergej Ilnyitszkij)