Meghalt egy indián, valahol a brazil őserdők mélyén. Nem tudjuk a nevét sem. Úgy hívták őt, hogy „a vermek indiánja”. Az elmúlt negyven évet teljesen egyedül élte le, valahol a brazil őserdők mélyén. Nem maga választotta az egyedüllétet. Ugyanis valamikor negyven évvel ezelőtt kiirtották az egész törzsét. Mérgezett cukorral.
Mi sem változott Amerika felfedezése óta.
Miután kiirtották az egész törzsét, már kénytelen volt választani, ő, a vermek indiánja. S akkor a magányt választotta.
Negyven éven át próbálták „felvenni vele a kapcsolatot”. Ez az egyik remek szokása a „civilizált” embernek. Előbb kiirtja a „nem civilizáltat”, a vadat, aztán a maradékkal megpróbálja felvenni a kapcsolatot. Mert úgy megsajnálja. Mert olyan „nyitott”. Mert nagyon felvilágosult.
A civilizált ember minden nagy kiirtás után rendkívül nyitottá és érzékennyé válik, és mélységesen beleszeret a más kultúrákba. A „másokba”. Ezért akarták mindenáron felvenni a kapcsolatot a vermek indiánjával is.
De ő a magányt választotta. Nem akart kapcsolatba kerülni a civilizációval. Ha túl közel mentek hozzá, íjat ragadott.
Így aztán békén hagyták. Csak messziről figyelték. Vele volt, vele érzett a „civilizáció”.
A vermek indiánja csak egy ember volt. Egy a nyolcmillióból. „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló. / Nézzétek e főt, ez összeomló, / kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, / mely a kimondhatatlan ködbe vész / kővé meredve, / mint egy ereklye / s rá ékírással van karcolva ritka, / egyetlen életének ősi titka.”
Ő tényleg az volt. Egyedüli példány. Ellentétben a maradék nyolcmillióval.
A vermek indiánja soha, semmilyen hatást nem gyakorolt a világra. Nem szólt bele a helyi és a világpolitikába. Csak kilőtt egy nyilat, ha közel mentek hozzá.
És most nincsen többé. Jobban hiányzik, mint hinnénk.
Hiszen nincs többé senki, aki kilőne egy nyilat, ha közel megyünk egymáshoz. Nincs többé senki, aki egy nyilat lőne ki.
