Mihail Gorbacsov is meghalt.

A maga módján ő is egyedüli példány volt. Felismerte, hogy a rendszer, amelyben talán hittel hitt, fenntarthatatlan. Ennek ellenére nem azt tette, amit ilyenkor a pártfőtitkárok tenni szoktak: nem kezdett ölni, pusztítani, nem ragadott karót azzal a felkiáltással, hogy „hadd lássuk, Úristen, mire megyünk ketten!”. S nem csak azért, mert nem volt istene. Hanem azért, mert egyedüli példány volt.

Nem akarta elpusztítani az egész világot, ha már neki és világának pusztulnia kell. Inkább úgy döntött, kilép önmagából, és megváltoztat mindent.
A Szovjetunió volt az a minden. És vége lett. Vér nélkül, halál nélkül, kilőtt atomtöltetek és nyilak nélkül. Amiért mi, magyarok ’56-ban kuruc virtussal odaadtuk az életünket, Gorbacsov megvalósította. Odahaza, a Szovjetunióba szorultak gyűlölték mindezért. Talán a „nagyorosz birodalom” álmát dédelgetők is.

De a Nyugat imádta. Körülrajongták, díjakkal halmozták, figyelték. Mérgezett cukrot sem adtak neki és népének, csak megnyerték a hidegháborút. Miatta, ővele, neki köszönhetően.

Mihail Gorbacsov óriási hatást gyakorolt a világra, a helyi és a világpolitikára. És most nincsen többé. Míg élt, míg hatalma volt, míg hatást gyakorolt, szerették, hízelegték, kitüntetett figyelmükkel kábították. 

Most, hogy meghalt, szinte egy nyugati vezető sem akadt, aki odaállt volna a koporsója elé, hogy fejet hajtva elbúcsúzzon tőle.

A magyar miniszterelnök ment oda, majdhogynem egyedül. Ismét mi mutattuk meg, milyen is az európai ember, a keresztény ember. Civilizált embert írni nem merek, a vermek indiánja miatt. De az talán biztos, hogy a vermek indiánja és Mihail Gorbacsov hamarosan találkoznak.

Lesz mit megbeszélniük.

Borítókép: Mihail Gorbacsov 2015-ben (Fotó: MTI/EPA/Szergej Ilnyitszkij)