Kellenek az ilyen vakuvillanások, mint amilyen a mostani október 23-a volt. A hirtelen támadt fényárban még a homályosan látók, a közélet zavarosában nehezen eligazodók is észlelhetik a különbségeket. A különbségeket „ők” és „mi” között. Azt, ahogyan ők „ünnepelnek”, és ahogyan mi ünneplünk. Hogy mit jelent nekik ötvenhat és Magyarország, és mit nekünk. Ilyen vakuvillanásokkor a napnál világosabban látszik, hogy két Magyarország van: e kettő egymás mellett, párhuzamosan létezik, összefésülhetetlenül, kibékíthetetlenül.
Az úgy volt, hogy a magyarországi balliberálisok „ünnepi” rendezvényén a Molnár Áron nevű balliberális hiperaktivista (mellékesen: színész) fölkérésére egy Lili nevű lány fölolvasott a telefonjáról egy szöveget. Ettől a honi ellenzék spontán elalélt, és azóta is fölállva tapsikol, mint a jázminok.
Ízelítő a remekműből: „A generációm vállalja a felhivalkodást, hogy lesz…rjuk, ki az apa és ki az anya, csak szeresse azt a gyereket, akit a ti nemzedéketek nem mert felnevelni sem. […] Azt hiszed, ki tudod törölni a gondolkodást? A f…szt! […] Ha el sem hiszed, hogy én és mi vagyunk a jelen és a kib…szott jövő. […] Nekem soha nem az lesz az első, kedves Hír TV, hogy éppen ki-kinek a f…szát szopja teli erőből, hanem hogy vállalja-e a véleményét bárkivel szemben.” S mindezt október 23-án, a magyarok nemzeti ünnepén, lyukas magyar trikolórral a háttérben. (Beszédes: nagyjából az volt az egyetlen magyar zászló a pár ezres tömegben. Mert ennek a Magyarországnak, a kilúgozott lelkű részének ennyit jelent a haza, a piros-fehér-zöld.)
Azt írtam, egy „szöveget” olvasott föl. Belátom, ez némileg túlzás. Inkább: szavakat egymás után. A szövegeknek többnyire szokott elejük, közepük, végük lenni; olykor még értelmük is. Itt ilyesmikkel nem terhelte hallgatóságát a szónok. Ennek dacára zajos sikere lett.
Lelkendező hívei közül kiemelkedik az amerikai birodalmi propagandát résmentesen fölmondó Rácz András „Oroszország-szakértő”, aki arról tájékoztatta a magyarokat, hogy – idézem – „Aki nem képes felismerni a költészetet (mert bizony a slam poetry is költészet), az ráadásul még hülye is.” Nofene. Szóval ez maga a költészet, tudatja Rácz „Oroszország-szakértő” és műelemző, aki nyilván egy itt felejtett polihisztor.
Én hülye meg évtizedeken át azt képzeltem, hogy a költészet valami ilyesmi: „Megmondom a titkát, édesem a dalnak: / Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. / Mindenik embernek a lelkében dal van, / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” De hát mit tudhatott szegény Babits a versekről, a „felhivalkodásról” meg az olyan stilisztikai bravúrokról, mint a kötőszóként tálalt „f…szom”. Tudta viszont, hogy amilyen a lelked, olyan dalok pendítenek meg benned valamit. A miénkben Babits, József Attila, Radnóti, Reményik pendít – Ráczékéban meg a Lili. Szegény ember vízzel főz.
Egyébként Rácz volt az is, aki nagy buzgalmában lerántotta a leplet az egész Lili-jelenségről; arról, miért vetnek be a liberálisok egyre gyakrabban gyerekkatonákat a közélet harcterein: „Civilizált ember gyerekeket nem bánt. Soha, semmilyen körülmények között. Egyet nem érteni, vitatkozni lehet, de bántani őket nem. Ergo aki egy középiskolás diáklányra kiabál kígyót-békát a (mégoly trágár) véleménye miatt, a »példás megbüntetést«, kirúgást, egyebeket követelve, az utolsó, gyáva, sz…r ember” – írta Rácz.
Íme, a beteg haditerv lényege! Egy – lehetőleg lány – gyerekkatonát kitolni maguk helyett a pulpitusra golyófogónak. Odalökni, hogy mondjon bármit, de lehetőleg minél alpáribbakat, minél aljasabbakat, bántson meg minél többeket, amire majd borítékolhatóan ráharap az ellenség. És amint visszalőnek, akkor magzatpózba kuporodva lehet ordítani: „aki egy középiskolás diáklányra kiabál kígyót-békát, az utolsó, gyáva, sz…r ember”. Holott a helyzet éppen fordított, kedves Rácz András! Aki egy kislányt küld maga helyett a harctérre, aki egy kislány fedezékéből támad, az a gyáva. Továbbá: sunyi és becstelen.
Ott tülekednek hát most az üres lelkűek szegény Lili mögött: az „ismert katolikus teológus”, a Nyugati Fény nevű pöcegödör, „Csekk” Katalin meg a többiek, és a kamaszlány-pajzs biztonságából rázzák az öklüket. Hát miféle alakok ezek? Egy biztos: különleges anyagból gyúrták őket, különlegesen hitvány anyagból.
Ki kell kerülni a ravasz csapdát! Nem a bábura, hanem a száját mozgató bábmesterekre kell lőni! Nem az éppen pódiumra taszajtott gyerekekre kell haragudni: ők bármilyen korlátoltak, buták vagy éppen tenyérbemászók – mind áldozatok. Áldozatai romlott, pénzéhes családjuknak, mint például szegény Greta Thunberg, akit szülei löktek a világszínpadra felpörgetendő a klímaőrületet. A betanított svéd gyerekkatona fedezékéből aztán óriásit kaszált nemcsak apa-anya meg a családi cég, hanem a „zöld” nemzetközi felforgatókönyv ötletgazdái.
Ám a gyerekkatonák nem csupán családjuk, hanem a hatalomért bármilyen aljasságra kész, megátalkodott liberális politikai maffia áldozatai is, amely fölhasználja, kifacsarja, majd – ha unalmassá válnak – elhajítja őket.
Így járt néhány éve az a kunsági lány is, aki „bajszos f…sznak” nevezte Magyarország köztársasági elnökét, és fölszólított minden fideszes politikust, hogy „b…ssza arcon magát”. Neki is hozsannáztak egy darabig a balliberálisok, pajzsra emelték, még Timmermansszal is szelfiztették, hogy aztán – miután ráuntak – kiutálják köreikből. Így bánik tehát velük, így szipolyozza ki saját gyerekkatonáit az a bizonyos másik Magyarország.
