Sokan azt mondják, a Mandinernek nem szabadna szemléznie ennyi agymenést, hiszen terhes olvasmány ennyi terméketlen, értelmetlen hozzászólás. Másképp gondolom: remek, hogy a Mandiner szemezget a gyűlöletcunamiban, legalább tisztán látjuk a hazai baloldal szándékait.
Nyilván a jobboldalon is akad elég indulat, meggondolatlanság, gyűlölet, de ember legyen a talpán, aki bebizonyítja nekünk, hogy a magyarországi baloldal születése első pillanatától nem vezeti az örökranglistát. (Nekik ugyanis Rousseau, Marx és a többiek nyomán mindig, mindenütt forradalmat kell szítani, nincs megnyugvás, nincs béke, nem szabad örülni semminek, valósággal kéjelegnek, ha mindent romosan festhetnek az olvasó elé. Néha úgy tűnik, ragaszkodás és szeretet nemigen létezik bennük, csak kritikának álcázott panaszáradat és bujtogató szándék.)
Ezek után elérkeztünk a második fontos elemhez, ahhoz a fogós kérdéshez, hogy az íróféléknek akad-e bármiféle felelősségük a közbeszéd, a közízlés formálásában. Szerintem mindenképpen. Nézzük meg, hogy amióta a gonzó újságírás kibocsátotta a legmocskosabb szavakat, kifejezéseket, amelyeket még dramaturgiai okokból sem szabadna leírnunk, a közbeszédben és a virtuális térben elszabadultak az indulatok.
Értelmes, tanult, művelt, alapvetően normális emberek úgy írnak, beszélnek, mintha szájöblítőnek a hírét sem hallották volna eleddig. Ennek az elharapózó közállapotnak a kikovácsolói – részben – mi, újságírók vagyunk, sőt csak tetézzük a bajokat, amikor azt sugalljuk, hogy a szellemi életet le lehet írni különféle b és p kezdetű szavakkal. A másik ember fejéhez vágni ugyanezeket pedig egyetlen következménnyel jár: az olvasó példát merít mindebből, és bátran, aggályok nélkül szintúgy nyakig merül a szennyben. Ha ez célnak elegendő, meg sem szólaltam. Csak halkan jegyzem meg – visszautalásként a bevezetőben írottakra –, hogy az igazság hirdetéséhez és megvallásához nem kell feltétlenül megtizedelni a hallgatóságunkat.
Könnyen meglehet, hogy éppen az igazságtól tántorítjuk el azokat, akikben maradt még jóérzés, aggodalom a szellemi javakért.
Miről álmodtunk tizenhat évesen, amikor a könyvtárban olvasgattuk kedvenc regényeinket? Nem arról, hogy másként gondolkodókkal kölcsönös sértegetések után ne maradjunk semmiben. Nem arról szól az igazság, az eszmék, a mindennapi emberség képviselete, hogy értéket teremtünk? Valami olyasmit, ami már nem pusztán a miénk, mint az ajkunkról elröppenő trágárság, hanem közkincs, bárki által birtokba vehető szép üzenet?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!