Ha a hazai politikai publicisztikák legsajátosabb jellemzőjét szeretnénk meghatározni, valószínűleg a másik ember következetes verbális bántalmazását említenénk elsőként. Ebben talán világelsők is vagyunk, de hogy a szabadalom itthon széles körben nyomasztja a lelkeket, egy percig sem vitás.
Minderről teljes őszinteséggel vallhatok, egykori bántalmazóként és bántalmazottként ismerem az ügyet kívülről-belülről. Valamikor úgy gondoltam, hogy az igazság teljes megvallásáért majdnem minden megengedett, és ha nem szimpatikus másként gondolkodók állnak az utamba, haladéktalanul rájuk kell ripakodnom.
Láttam és tapasztaltam, hogy a baloldalon milyen szívós következetességgel gyűlölik azt, ami kitűnő, de nem az övék, és milyen konok szeretettel táplálják, ami pusztán az övék, pedig nem jó és nem szép.
Akkoriban azt gondoltam, hogy nekünk is valamilyen protekcionista elfogódottsággal ki kell zárni mindent az életünkből, amit nem vallunk a sajátunknak, és ha néhány hírlapi pofon elcsattan, hát legyen, belefér. Úgy érzem, nemigen léptem át az illendőségi és minimális erkölcsi határokat, olykor persze sistergett a klaviatúra. Válaszként hasonlóan csípős üzenetek érkeztek, engem is elküldtek ide vagy éppen oda, ömlött a szidalmazás, a lekicsinylés, igyekeztek bebizonyítani, hogy villával eszem a levest és úgy gondolom, hogy Pakisztánban mindenkinek öt füle és négy orra vagyon.
Jó néhány esztendő telt el, és mára rájöttem, hogy az állandóan perlekedő, kényszeresen beolvasó magatartás egyetlen gondolkodó emberhez sem méltó. Először is, a személyeskedésben, sértegetésben és megbélyegzésben eltöltött napok és órák megbénítják a cselekvőképességet. Legalábbis azt látom, tapasztalom, hogy akik állandóan személyeskednek, éppen a lényegről nem tudnak mit mondani.
Elolvassa az ember Puzsér Róbertet, aki ideje száz százalékát mások cinkelésével tölti, majd feltesszük a kérdést magunknak: most akkor mi van? Haladt előrébb a világ egy tapodtat is, mert ez a furcsa ember díszes szóvirágokkal nekirontott a másiknak? Vagy Perintfalvi Rita, aki katedrálist épített magának különféle személyek kiszerkesztéséből, vajon képes lenne bármi mást, értelmeset, hasznosat, örömtelit írni? Aligha.
Aki figyelmesen olvassa a Mandiner napi sajtószemléjét, hosszasan sorolhatja tovább a neveket, megszólalók tucatjaira érvényes, hogy reggel bekapják a gyűlölettablettát, majd felrobbant fejjel virtuális tőrt döfnek másokba. Utána persze semmi sem történik, hiszen az értelmiségi tollforgatók zöme csak a sértegetésben jeleskedik, felelősséget nem vállal, megoldást nem kínál, hiszen sokszor egyáltalán nem értünk ahhoz a témához, amelynek a kritikusaként momentán felhorkantunk. Olvasóinknak azonban sokszor nem is kell a feloldódás, bőven elegendő a bántás, manapság már ezt várja az elemzőtől, nincs igénye a tudásra, nem tartja tiszteletre méltónak az ekézés nélküli önálló gondolkodást.
