Bejárva a fél világot, Európát, azt kell mondani, ennek a rejtélyes összeállásnak még­iscsak léteznek titkos rugói.

Lengyelek és magyarok között ugyanis nemcsak történelmi és emlékezetbeli, de lélektani, ízlésbeli hasonlóság is létezik, ami jócskán túlmutat a Monarchia és Közép-Európa hajdani mágneses vonzásán. Lengyel földön nem pusztán azt érzem, mint Bécsben, Prágában, Kassán, hogy értem és hordozom ugyanazt a kultúrkört, hanem megelevenedik a szó szerinti testvériség. A kölcsönös vonzás egyébként a közéletben is megtapasztalható. Szinte példátlan, hogy állandóan „befut a varsói gyors”, vagyis az elmúlt harminc évben a lengyelországi és a magyarországi politikai változások egymásra rímeltek, sokszor hajszálpontosan ugyanolyan folyamatok zajlottak az egyik országban, mint a másikban.

Ennek az elmondhatatlan, illusztrálhatatlan kapcsolatrendszernek tényleg nincs megfejtése. Az ember sohasem töpreng azon, hogy a testvéréhez képest ő miért és hogyan jött a világra, és az sem fontos, miért szeretjük egymást olyan nagyon. Látja az ember a rokona hibáit, fogyatékosságait, de olyanok nekünk is vannak, és egyébként is, családon belül csak szép szóval szabad haladni. Ha a lengyelek súlyos előítéleteket táplálnak az oroszok iránt, ha korrekt politikai kapcsolataiktól eltekintve fél szívvel tekintenek a németekre, történelmük ismeretében minden okuk megvan rá. Éppen nekünk, akiket szomszédaink egy részéhez szintén a XX. század terhes öröksége láncol, nincs igazán jogunk az ítélkezéshez. Ennél fontosabb a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése, a visegrádi együttműködés és a biztos tudás, hogy történjen bármi országainkban, a lengyel–magyar kapcsolat olyan szilárd, hogy eltépni, fellazítani, meggyengíteni soha nem sikerül.

Csak remélni merem, hogy bármilyen erősen cibál minket a globalizmus, a jószomszédi viszonyt majd a fiataljaink is tovább ápolják, most és mindörökké, mert ennek csakis így lehet értelme.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Unsplash)