Van valami diszkrét bája annak, hogy a hazai ballib média zászlóshajója (?) év végi dupla számának hátulsó oldalpárján, jobb felől egy katolikus pap arról értekezik, hogy a karácsony a kereszténység legnagyobb ünnepe, míg bal felől a lap közismerten mocskos szájú publicistája arról hablatyol, hogy karácsony története szinte biztos, hogy igaz se volt, „a Jézus-mondakör maradékát pedig lassanként visszateszi a mesekönyvek közé Európa népe”. Így, egyenest az olvasó szeme közé. Tán csak nem irigyelte meg Bunuel pont ötven éve bemutatott híres polgárpukkasztó, szürrealista filmjét (A burzsoázia diszkrét bája)? Amelynek sokkoló képeit, megdöbbentő jeleneteit boldogult úrfikoromban magam is csodáltam, ámde nem szerettem túlzottan.
Mások hitének, világnézeti meggyőződésének, személyes identitásának öncélú, alantas kigúnyolása, emberi méltóságának otromba megsértése egy ideje obligát kísérő csinnadrattája a keresztény ünnepeknek. Erről már írtam néhány napja e hasábokon (Keresztények a derízió korában). Úgy tűnik, Tóta W. Árpád is a derízió korának hőse szeretne lenni, pedig legfeljebb a neoprimitív, bárgyú bunkókrácia egyik fegyverhordozó szolgája. Félreértés ne essék, nem az a bajom vele, hogy nem hisz Istenben és a teremtésben – ez legyen az ő baja! Lehet neki vágyvezérelten csúfolkodni, hogy Isten „elkullogott a teremtésből, ahogy az ember felismerte sorra, hogyan lett a világ, amely nem teremtett, hanem kialakult”.
Ateistaként hiheti és hirdetheti azt, hogy Isten nélkül jobb, élhetőbb, kényelmesebb társadalmakat építettünk. Hiszen szabad ország vagyunk, ahol mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret, a vallás – az ateizmus is vallás! –, a véleménynyilvánítás szabadságához. Ha Tótának az ateizmus a hite, világnézeti meggyőződése, személyes identitásának része, lelke rajta. Koránt sincs ezzel egyedül, és egyébként az égvilágon semmi újat nem mond.