Karácsonykor mit olvasgasson az ember, gondolkodtam a napokban, végül leemeltem hűséges mesterem, Csokonai Vitéz Mihály kötetét a polcról, fellapoztam A méla Tempefőit. Láttam persze a hajdan készült remek tévéfilmet, olvastam is a színdarabot, tudtam, hogy befejezetlen munka, emlékeztem a történet szövésére, a szereplőkre is. Aztán ahogyan jobban elmerültem az olvasásában, valósággal beszippantott ez a különös, furcsa, torz rokokó világ, amelyben olykor pusztába kiáltja a saját hazájában senyvedő költő, hogy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.
Ami azonban magánál a műnél is érdekesebb, talán csak később ötlik fel az emberben. Csokonai nyelve a legnagyobb kincse ennek a régi színdarabnak. A tanult szerelmesek finomuló, kecses mondatai, a vidéki gavallérok divatkönyvből lopott, otromba szóhasználata, a német könyvkereskedő csikorgó, germán logikája, a hajdúk buta, babonás kiszólásai ömlenek ki a párbeszédekből. Mind-mind Magyarország ez a különös, kavargó világ, amely soha nem süllyedhet el, hiszen ma is, akkor is, csakis annyit adhatunk, amennyi a lényegünk, az pedig nemcsak kifejez minket, de látható is mindenki számára.
Németh László többször írt arról – többek között legvitatottabb munkájában, a Kisebbségben című tanulmányában –, hogy a nyelvújítás előtti magyar nyelv még őrizte a régi, patinás zamatot, amit aztán az újonnan csiholt nyelvészet, szófűzés, mondatszerkesztés végképp eltüntetett. Németh László író kedvencei között természetesen ott találjuk Csokonait is, mint az akkor legkorszerűbb francia valamint a magyar műveltség hordozóját, aki a főurak és a debreceni úri kocsis nyelvét egyaránt remekül értette. (Csak zárójeles megjegyzés, hogy eredeti, csilingelő mondatait, humoros, néha szókimondó megjegyzéseit a nyugatos Kazinczy és Kölcsey éppen olyan borzadállyal olvasta, ahogyan ma mi is rácsodálkozunk a nyelvújítás egykori vadhajtásaira).
Csokonai szellemi hagyatéka éppúgy feledésbe merülhetett volna, ahogyan kortársai közül más nagyszabású irodalmároké. Szerencsére mindig akadtak értő olvasók, akik tudták, érezték, hogy ennek a debreceni poétának az élete, hányattatása, boldogsága és rövid pályafutása az egész nemzet figyelmére méltó.
Aztán arra is gondol A méla Tempefői mai olvasója, ahogyan kigubózik végül a régi magyar nyelvből, hogy vajon belőlünk, tőlünk mi marad hátra a jövendő olvasóknak. Amikor majd néhány évtized múlva kíváncsi magyarok, akik tudni akarják, hogyan éltünk, mit gondoltunk, mi fájt nekünk és minek örültünk, megvizsgálják életünket, valamit mégis feljegyeznének rólunk közfelhasználásra. Ha végigpörgetem magamban a politikai újságírás, a közéleti sajtó elmúlt száz esztendejét, felidézem, hol, miképpen és miért írtak úgy az elődeink, ahogyan megtették, a képzeletbeli versenyben a legutolsó helyen állunk.
Szellemi termékeink zöme mocskos káromkodás, gyűlöletteljes kifakadás mások ellen, persze a legalpáribb stílusban, ahogyan 2022-ben már-már normálisnak tetszik. A 21. századi magyar politikai újságírás továbbá nem kelti régi írók, művészek, gondolkodók jó hírét, nem terjeszti nézeteiket az élet megéléséről, a helyes viselkedésről, a másik emberhez fűződő alapvető viszonyról. Nem is teheti, hiszen mindezzel az újságírónak is súlyos gondjai akadnak.
De ne terjesszük ki vizsgálatunkat a politikai újságírásra, írjunk le inkább szomorúan, hogy a hazai szellemi élet valamennyi zugába beszökött a rombolás, a tisztelettelenség, az érdektelenség. Kortárs irodalmunk jelentős része megélhetési visszaélés a valódi irodalom nevében. Terjengős, érdektelen, merő elméleti képzelgések, ködből barkácsolt karakterek botladozása magyar szavakkal, de nem magyar nyelven írt kényszerprózában.
Jogászaink, orvosaink, mérnökeink szakmunkáit lapozgatva úgy érezzük, mintha A méla Tempefői káromkodós hajdúi rokokó költészetet művelnének, nem kocsikenőccsel kenegetnék a szekér tengelyét. Az utca közbeszéde, a fiatalok megszólalása nem pusztán zavarba ejtő, de felidézi bennünk gyermekkorunkat, amikor az akkori idősebbek keseregtek felőlünk, rólunk, miszerint mi már beszélni sem tudunk. Hát, ma már inkább úgy tűnik, mindannyian Kazinczy-díjasok voltunk, legalábbis ha a félig angol, félig magyar vakkantásokból összeterelt mai beszédet füleljük, tényleg azt hihetjük, reménytelen a helyzet.
Hogyan jutottunk idáig, ki tudja? Mindenesetre egy-egy látogatás a könyvesboltban óhatatlanul szembesít mai szellemi állapotunk mélyrétegeivel. Olyasféle lódoktorok hajigálják udvarunkra az ócska patkókat, akik jószágot még soha nem láttak, viszont egymástól söprik be az elismerést remek irodalmi termékeiért. Aztán fellapozza az ember Kosztolányi, Móricz, Tömörkény és a többiek néhány mutatóba ott maradt könyvét, és azonnal csillapodik az indulat, mert jóllehet száz esztendőt vissza kell tántorodnunk a mai kalandoroktól az aranyásókig, végül csak hazaérkezünk.
Otthonunk ugyanis a klasszikus magyar és nemzetközi irodalom, mestereink a hajdani nagy írók, célunk pedig új eszközökkel, de a régi tudással bemutatni, feltárni Magyarországot. Valahogy úgy, hogy valamikor, a jövőben ne csak undort és viszolygást érezzen, aki szennyes szavakkal, állati indulattal, primitív kiszólásokkal átitatott mai irodalmunkat, cikkeinket valamikor majd elolvassa, és megítél minket, mai magyarokat.
Mondhatjuk persze, hogy a gonzó megszólalás már a félmúlt, sokkal előrébb, másfelé, roppant modern irányokba tart szellemi állapotunk. Én ebben nem vagyok biztos. Inkább azt látom, hogy sokan nem is tudnak, nem is akarnak másképp írni, mint a félkegyelműek indulatával. Mintha az volna havi fizetésünk legelső feltétele, egyidejűleg önszeretetünk mérlege, hogy gátlástalan szövegekben hogyan szórjuk szét a gyűlöletet.
De legyünk teljesen őszinték: a napi ügyekhez gyártott napi magyarázatainkban megsokszorosított gyalázkodás bármilyen szempontból maradandó volna? Nem pusztán azt árulja el, hogy Csokonai hajdúinál is alantasabb létformát élünk? Hogy káromkodásból építünk katedrálist a romlás korszakában? Nos, ha ez a válasz, akkor ebben az ártalmas színjátékban nem szabad részt venni. Aki szellemi munkában képtelen betartani az erkölcsi minimumot, aki íróként, olvasóként, kommentelőként semmi másra nem képes, mint indulatkeltésre, annak még nagyon sokat kell munkálkodnia, hogy valahonnan valahova elérjen.
Egyébként pedig az sem igaz, hogy a mi korunkban ne lennének mindennapi csodák, felfedezendő vidékek, feltárásra váró bányák. Csak végre mindannyiunknak meg kellene húznunk a minimumot. Arról kéne beszélgetnünk, hogy a mai Csokonaik szépirodalmi és közéleti üzenete elér-e a szívekhez vagy sem. Aztán majd közösen elgondolkodunk azon, mennyire eredeti ugyanazokat a színeket felfesteni p, f és b kezdetű szavainkkal.
Szerintem olykor az öröklétre is illene figyelnünk, nemcsak arra, hogy a ganét ráhányjuk a másik emberre, és érthetetlen módon tiszteletet követeljünk a magunk számára pusztán azért, mert mocskos a szánk, semmit nem tudunk, de nem is értünk. Ha úgy tetszik, ez a modern kor valódi kihívása. Eldönteni, hogy folytatjuk-e a munkát, a világosat választjuk, vagy éppen a sötétséget, és mindenestől elmerülünk a magunk teremtette mocsárban.
