idezojelek

Himnusz és néplélek

A magyar néplélek egy fatális véletlen folytán benézett Szatmárcsekére és beleolvasott egy kéziratba. S magára ismervén így szólt: – Ez jó lesz Hymnusnak.

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt
Cikk kép: undefined

A magyar kultúra napja – nem is lehetne ez másképpen – Kölcsey Himnuszához kötődik. Nehéz eldönteni ennek létjogosultságát, hiszen mindez azt sugallja, hogy 1823. január 22-e előtt nem is volt magyar kultúra.

Csezmiczei János (na jó, Janus Pannonius), Balassi Bálint, Zrínyi erre összehajol, nem itt valahol vagy ott valahol, hanem a mennyek országában, és összevonja szemöldökét. S még milyen sokan, Istenem! Berzsenyink például kifejezetten haragszik ezért, már csak a személyes érintettség okán is, aztán büszkén énekli jeles napokon, hogy „Isten, áldd meg a magyart”, hiszen nem élhet magyar a földön, aki nem énekli büszkén, meghatódva, esetleg dacos, ám annál hiábavalóbb elszánással. Aztán persze félrevonul, a menny egy eldugott zugába (valamiért a mennynek egy ilyen eldugott zuga van, s abban mindig magyarok meg oroszok búsonganak), s ott dünnyögi maga elé:

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad.

[…]

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

S hazája feldult védfalából

Rak palotát heverőhelyének;

– Hát éppen ez is lehetett volna Hymnus, nem igaz? – mondja csak úgy magának a niklai remete. S igaza van. Lehetett volna.

Mondják, mi magyarok magányosak vagyunk nyelvünkben. S valóban. De sokkal magányosabbak vagyunk a Himnuszunkban. A Himnusz (Hymnus és minden himnusz) néplélek. Akkor hát mi vagyunk a magányos lelkek népe.

Hisz’ mi „Bibor-palástban” jöttünk „Keletről

A rímek ősi hajnalán.”

S úgy ültünk be a nyugati (mit nyugati – Nyugati!) kávéházba. S ők is, mi is ugyanazon töprengünk azóta is: hogy mi a fenét is keresünk mi ott.

Minden más nemzet himnusza ezen a földön valamiféle induló. Francia, német, orosz, de a kisebb nemzeteké is. Afféle „gyertek, kapaszkodjunk össze, aztán irány az egyenes, menetelünk a végső győzelemig!”.

A miénk egy imádság. Hogy ne mondjam, egy tartózkodó kérelem. Hogy akkor esetleg, ha nem túl nagy baj, élhetnénk-e mi is itt a földön, persze csak ha nem zavarunk senkit. Hallod, Uram? Hát nem szenvedtünk még eleget?

Nincs még egy ilyen himnusz, sehol a nagyvilágon.

Nincs a magyaréhoz fogható néplélek sem, az is bizonyos.

S hogy el ne felejtsük: a mi himnuszunk (Hymnusunk) másik fontos mondandója ez lenne:

„Vár állott, most kőhalom

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből!”

Ismételjük csak: „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből”. Tehát: itt minden áldozat teljességgel hiábavaló.

Ez volna önképünk egyik sarokköve. A magyar néplélek alfája és ómegája.

Tudta ezt Ady is, mikor ezt hagyta üzenetül:

„Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások.

Ezerszer Messiások

A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak

S üdve nincs a keresztnek,

Mert semmit se tehettek,

Óh, semmit se tehettek.”

„Üdve nincs a keresztnek” – vagyis minekünk a megváltás sem jár talán. Úgy imádkozunk, úgy fohászkodunk az Úrhoz, hogy még a megváltást is megkérdőjelezzük. S úgy hozzuk áldozatainkat egy évezrede, hogy nem is hiszünk az áldozat értelmében? Hát van ennél nagyobb hősiesség?

1823. január 22-én a magyar néplélek egy fatális véletlen folytán benézett Szatmárcsekére és beleolvasott egy kéziratba. S magára ismervén így szólt: – Ez jó lesz Hymnusnak.

S jó lett. S ment is tovább a magányos magyar néplélek, a magányos magyar nyelv, a bús magyar sors, hogy meghozza újabb és újabb áldozatait, önfeláldozásait hazáért, nemzetért, családért, hitért, mert senki sem tud jobban ragaszkodni mindhez és a szabadsághoz, mint aki bizonytalan az önfeláldozás értelmében, a megváltás lehetőségében és valóságában. Nincsen annál magányosabb és nagyobb hős. Ebből a magányosságból és hősiességből lett a magyar kultúra. Valamikor a „rímek ősi hajnalán”. Rímelő, verselő, ritmusos kultúra a miénk, s titokzatos, mint a keleti éjszakában távolról felhangzó regősének. Igen.

Megfoghatatlan, távoli és örök. És a miénk. Léte fatális véletlen s megingathatatlan akarás násza. Éppen, mint az őt létrehozó nemzet létezése. Alig-alig van ennél nagyobb csoda, s ennél nagyobb felelősség.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Borítókép: Kölcsey Ferenc szobra, Kallós Ede nagykárolyi alkotásának másolata (1939) a Batthyány téren. A támfalon részlet a költő Huszt című verséből (Fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László)

A szerző a Magyar Nemzet publicistája

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Borbély Zsolt Attila avatarja
Borbély Zsolt Attila

Tőkés László ismét célkeresztben

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

Az igazság ideát van, csak meg kell érte küzdeni

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Életen innen, halálon túl

Szőcs László avatarja
Szőcs László

Háborús német, békés amerikai

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.