A magyar kultúra napja – nem is lehetne ez másképpen – Kölcsey Himnuszához kötődik. Nehéz eldönteni ennek létjogosultságát, hiszen mindez azt sugallja, hogy 1823. január 22-e előtt nem is volt magyar kultúra.
Csezmiczei János (na jó, Janus Pannonius), Balassi Bálint, Zrínyi erre összehajol, nem itt valahol vagy ott valahol, hanem a mennyek országában, és összevonja szemöldökét. S még milyen sokan, Istenem! Berzsenyink például kifejezetten haragszik ezért, már csak a személyes érintettség okán is, aztán büszkén énekli jeles napokon, hogy „Isten, áldd meg a magyart”, hiszen nem élhet magyar a földön, aki nem énekli büszkén, meghatódva, esetleg dacos, ám annál hiábavalóbb elszánással. Aztán persze félrevonul, a menny egy eldugott zugába (valamiért a mennynek egy ilyen eldugott zuga van, s abban mindig magyarok meg oroszok búsonganak), s ott dünnyögi maga elé:
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
[…]
Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldult védfalából
Rak palotát heverőhelyének;
– Hát éppen ez is lehetett volna Hymnus, nem igaz? – mondja csak úgy magának a niklai remete. S igaza van. Lehetett volna.
Mondják, mi magyarok magányosak vagyunk nyelvünkben. S valóban. De sokkal magányosabbak vagyunk a Himnuszunkban. A Himnusz (Hymnus és minden himnusz) néplélek. Akkor hát mi vagyunk a magányos lelkek népe.
Hisz’ mi „Bibor-palástban” jöttünk „Keletről
A rímek ősi hajnalán.”
S úgy ültünk be a nyugati (mit nyugati – Nyugati!) kávéházba. S ők is, mi is ugyanazon töprengünk azóta is: hogy mi a fenét is keresünk mi ott.
Minden más nemzet himnusza ezen a földön valamiféle induló. Francia, német, orosz, de a kisebb nemzeteké is. Afféle „gyertek, kapaszkodjunk össze, aztán irány az egyenes, menetelünk a végső győzelemig!”.
A miénk egy imádság. Hogy ne mondjam, egy tartózkodó kérelem. Hogy akkor esetleg, ha nem túl nagy baj, élhetnénk-e mi is itt a földön, persze csak ha nem zavarunk senkit. Hallod, Uram? Hát nem szenvedtünk még eleget?
Nincs még egy ilyen himnusz, sehol a nagyvilágon.
Nincs a magyaréhoz fogható néplélek sem, az is bizonyos.
S hogy el ne felejtsük: a mi himnuszunk (Hymnusunk) másik fontos mondandója ez lenne:
„Vár állott, most kőhalom
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!”
Ismételjük csak: „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből”. Tehát: itt minden áldozat teljességgel hiábavaló.
Ez volna önképünk egyik sarokköve. A magyar néplélek alfája és ómegája.
Tudta ezt Ady is, mikor ezt hagyta üzenetül:
„Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.”
„Üdve nincs a keresztnek” – vagyis minekünk a megváltás sem jár talán. Úgy imádkozunk, úgy fohászkodunk az Úrhoz, hogy még a megváltást is megkérdőjelezzük. S úgy hozzuk áldozatainkat egy évezrede, hogy nem is hiszünk az áldozat értelmében? Hát van ennél nagyobb hősiesség?
1823. január 22-én a magyar néplélek egy fatális véletlen folytán benézett Szatmárcsekére és beleolvasott egy kéziratba. S magára ismervén így szólt: – Ez jó lesz Hymnusnak.
S jó lett. S ment is tovább a magányos magyar néplélek, a magányos magyar nyelv, a bús magyar sors, hogy meghozza újabb és újabb áldozatait, önfeláldozásait hazáért, nemzetért, családért, hitért, mert senki sem tud jobban ragaszkodni mindhez és a szabadsághoz, mint aki bizonytalan az önfeláldozás értelmében, a megváltás lehetőségében és valóságában. Nincsen annál magányosabb és nagyobb hős. Ebből a magányosságból és hősiességből lett a magyar kultúra. Valamikor a „rímek ősi hajnalán”. Rímelő, verselő, ritmusos kultúra a miénk, s titokzatos, mint a keleti éjszakában távolról felhangzó regősének. Igen.
Megfoghatatlan, távoli és örök. És a miénk. Léte fatális véletlen s megingathatatlan akarás násza. Éppen, mint az őt létrehozó nemzet létezése. Alig-alig van ennél nagyobb csoda, s ennél nagyobb felelősség.
