Nem kell nagyon megerőltetni az emlékezetünket ugyanis ahhoz, hogy felidézzük: az elmúlt évben a munkácsi vár északkeleti Hajdú-bástyáján álló turulszobor és az egykori Krisztina körúti Postapalota kertjében felállított Csodaszarvas-szobor vonzotta magára a legtöbb nemtelen indulatot. Az előzőt ledöntötték az ukrán nacionalizmust kiszolgáló hatalom nevében, az utóbbit porig próbálták alázni az újbaloldali intellektuális gőg szellemében. De nem a fennen hangoztatott gondolatok a lényegesek, hanem a mögöttes érzések: ha olvasni próbálunk a jelekből, akkor észre kell vennünk, hogy a nemzeti jelképeinkkel szembeni, látszólag más és más okból felhorgadó indulatok valójában ugyanarról szólnak.
A magyarok kulturális emlékezetének korlátozása a cél
A magyarság mitikus totemőseivel szemben érzett, árulkodóan vehemens szenvedélyek mintha csak annak akarnák elejét venni, hogy a magyarság meglelje „régi magát új magának rejtekén”. Ha ez ugyanis így lenne, akkor a magyar műveltség egészét megtartó kulturális emlékezet újult erőre kapna, a kulturális öntudatunk dimenzióit szinte már az időtlen időkkel lehetne bátran összekapcsolni.
Ez a kapcsolat tűnik fel hát veszélyesnek mind a külhoni magyarságot fenyegető kelet-európai nacionalisták, mind a patrióta nemzettudat eszményeit kikezdeni kívánó woke-szellem híveinek szemében. A misztikus totemőseink ellen intézett támadásokat így hát nyilvánvalóan ugyanaz a riasztó érzés mozgatja. Hogy mi lenne akkor, ha a magyarság kulturális emlékezete időben olyannyira kiteljesedne, hogy egészen a mitikus ősidőkig érne. Ha egyre többen lennénk azok, akik „régi szavunkat halljuk, régi dalunkat dalljuk, régi magunkat megleljük”.
Sík Sándor életműve garancia a gyanús eszmék elkerülésére
Az idézet a magyar katolikus költészet egyik legjelesebb képviselőjének, Sík Sándornak a Regös ének című verséből származik. Jeléül annak, hogy nincs új a nap alatt: s hogy a „régi magát” az „új magában” meglelő magyarság erejét már nagyon régóta tudja és akarja a magyar művészet megidézni. Létrehozva azt a veszélyesen bonyolult öntudatot, amely identitásmintáinak összetettségével csak még inkább erőssé tud tenni minket önmagunk megőrzésében, saját szuverenitásunk védelmében. Ahogy szükség volt erre a régi magunk megleléséből táplálkozó megújulásra Sík Sándor idejében, szükség van erre most is.
Most, a magyar kultúra napját köszöntve különösen is, mert a „régi magunk” megidézése jelen esetben nem lehet más, mint kulturális emlékezetünk erőteljes kiterjesztése a magyar ősmúltba. S ebből a szempontból rendkívüli jelentőséggel bír, hogy a kulturális akciórádiuszunkat jelentősen megnövelő szellemi út során éppen az a Sík Sándor lehet a kalauzunk, akinek a személye maga is garancia arra, hogy ez a gondolatkísérlet nem gyanús eszmék közelébe visz, hiszen vele tartva a zsidó-keresztény identitásunk vonzáskörét érdemben soha nem hagyhatjuk el.
Visszatalálunk az Árpád-kor kezdetének regöseihez
De mi az a „régi magunk”, akit Sík Sándor versét követve mi is szeretnénk megtalálni új magunknak rejtekén? Ez az az önmagunk, amelyet az Árpád-kor elejére visszatekintve talál meg a költő, amikor „régi szívét kelti, s régi regéjét regöli”. A regösök regéje márpedig nem szól másról, mint az egyik legerősebb, legősibb, a Napisten leginkább közvetlen környezetéhez tartozó naphéroszunkról, a csodafiú-szarvasról – s ezt Sík Sándor is tökéletesen tudja.
Ebben azért is bizonyosak lehetünk, mert Sík a regösök alakjával nemcsak ebben a csodás versében bocsátkozik szellemi kalandba, hanem az István király címet viselő, a magyar Árpád-korról szóló, felzaklatóan tökéletes és meglepően modern drámájában is. Mielőtt Sík Sándor Regös énekét megismerjük, vegyük hát szemügyre a költő fontos – 1933-ban a Nemzeti Színházban is bemutatott – darabjában az István király udvarába tévedő regösöket is. Hiszen ezek a regösök Sík „régi magát” kereső világában egymással tagadhatatlan kapcsolatban állnak. Az István királyról szóló Sík-darabban felléptetett regösök Nagyboldogasszony napja előtt jelennek meg István udvarában, s így jelenlétük nem csupán a karácsony előtti regöléshez kötődő, hanem átfogóbb értelmű, a magyar táltoshit őreit megillető jelentés szerint azonosítható.
Javas beszéd mondja meg a magyar jövendőt
A darab egyik magyar ura, Szalók ijedt kifakadása szerint a regölésük látomásba hajló részeiben minden szavuk „javas beszéd”, amely „megmondja a jövendőt”. Szalók jóslata be is igazolódik: hiszen az öreg regös Vazul hercegre mutatva elmondja, hogy veres kardot lát hüvely híján, s hozzá még véres szemet fénye híján, s fület szava híján. Mindez a sok-sok rémlátomás a megvakított, s a fülébe öntött forró ólommal megsüketített Vazul sorsában valóban vissza is köszön a darab végkifejletében.
Sík darabjának regösei továbbá nemcsak javas beszéddel jövendőt mondó, hanem a csodafiú-szarvas naphéroszi jelenését is megidézni képes szertartásmesterek, akik szavai szerint a csodafiú-szarvasnak „ezer ága-boga” van, s azokon ezer misegyertyának is helye van gyujtatlan gyulladni, s oltatlan aludni. Vagyis Sík szemében a regösök a magyarság ősi totemállata helyett annak antropomorfizált, naphéroszi istenalakját is magukhoz tudják szólítani – ahogy egyébként a többi ősi regösénekünk is teszi. Ilyenformán a regösök mindig szoros kapcsolatban állnak a magyarság ősi isteneinek panteonjával – s ez párbeszédképessé teszi őket magával István királlyal is.
Sík darabjában ez a párbeszédképesség történetesen éppen István udvarában mutatkozik meg – s ezzel Sík drámaköltői fantáziája máris messzebbre szárnyal annál, mint amit a dozmati vagy a búcsúfalui regösének párbeszédei megjelenítettek számunkra. Ezt az István királlyal párbeszédképes regösi öntudat odáig terjed, hogy a dozmati regösének szerint a csodafiú-szarvas maga is az Atyaistentől érkező követként határozza meg magát – ezt a gesztust nevezi el egyébként a dozmati regöséneket méltató másik híres katolikus írónk, Czakó Gábor a magyar regösök által a magyar ősvallás nevében tolmácsolt istenbéke-ajánlatnak.
Turul és csodaszarvas – magyarnak lenni erkölcsi lendület
Sík Sándor István királyról szóló darabjának regösöket szerepeltető jelenete tehát a tanúság arra, hogy a költő a regösök alakját a maguk összetettségében, elhivatottságuk teljes birtokában is képes látni. Mindez tehát megkerülhetetlen élményfedezet számunkra, amikor a Regös ének olvasásába és értelmezésébe kezdünk. Választ keresve arra, miért helyezi önmagát regös szerepébe egy katolikus költő, aki a magyar ősiség keresésére egészen biztosan nem a katolikus hitében meggyengülve vállalkozik. De akkor miért? Ha erre megtaláljuk a választ, akkor – úgy vélem – a turulszobraink és a csodaszarvas-szobraink ellen fenekedő kortársi indulatok mélyrétegeibe is jobban beleláthatunk.
Mert azt rögtön nyilvánvalóvá tehetjük, hogy Sík Sándor költészete egyáltalán nem kacérkodott nacionalista és irredenta motívumokkal, így az ő esetében, már csak zsidó származását tekintve is, a magyar ősmúlthoz való visszatalálást a legkevésbé sem lehet összefüggésbe hozni a mai szoborrombolók vádjaiban oly gyakran szereplő fasiszta, birodalmi szimpátiákkal. Sík Sándor magyar identitásának érzése így viszont annak világos felismerésével párosult, hogy az Isten akarhat valamit a magyarsággal.
„Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot” – fejtette ki még 1936-ban. S ezt fejti ki valójában a Regös ének című versében is, megalkotva azt a szellemi aranyhidat, amelyben úgy mond „öreg mondást” az általa megtapasztalt új világnak, hogy a híd egyik, az új pilléréhez érve „Kicsi Krisztuskának, Szép Szűz Máriának örülhet”, de a híd másik, a régi pilléréhez visszaérve „régi szívét kelti, régi regéjét regöli” minden feleinknek, mind elleneinknek.
Archaikus sorokból tör fel egy szellemi magfúzió energiája
„Megjöttem, megjöttem, / Dalba öltözötten / Lám e csuda-estelen. // Régi szavam hallom, / Régi dalom dallom, / Régi magam meglelem. // Szent karácsony-esten / Az a nagy Úristen / Ezt mívelte énvelem” – olvashatjuk Sík Sándor Regös énekében, s csak remélni merjük, hogy az a nagy Úristen valami hasonlót művel majd még velünk is. Ezek a regösénekek formáját őrző, archaikus sorok így ugyanis szinte egy szellemi magfúzió energiáját szabadítják el modern elszánással, modern erővel, a modern szellemű fúziós gondolkodás látomásos költészetével.
A magyar identitást ez a két elem tartja ugyanis egyben mindmáig: „a régi szavak hallása” – vagyis a magát a Turul-nemzetséghez tartozással meghatározó Árpád-házi királyaink ősmítoszi öröksége, s vele a csodaszarvas iramlása, s Emese anyánk turullal elhált mitikus násza. És a „szent karácsony estek” ihletett szertartásossága – vagyis a Boldogasszony anyánknak felajánlott Magyarország keresztény öröksége, s vele a krisztusi szeretetvallás minden áldása. Ha ez a két erő egyszerre lehetne velünk, akkor velünk lenne a hét törzs vérszerződésében kifejezhető törzsi erő sugallata, s velünk lenne a kereszténység védőbástyájaként Európát oltalmazó minden valaha volt katonai erő sugallata. Árpád és Géza, Szent István és Szent László, Hunyadi és Zrínyi ereje. Dobó és Kossuth szelleme.
Saját múltunk mélységesen mély kútját kell fürkésznünk
Ezt a szellemi magfúziót akarja tehát megakadályozni minden anarchista vagy nacionalista erő, amelyik a magyar ősiség szimbólumai ellen felindulva látványosan kikel magából. E mellett a szellemi magfúzió mellett tesz hitet viszont katolikus költőként is minden fenntartás nélkül Sík Sándor – világosan érezve, hogy ha hiszünk abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hiszünk abban, hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot, akkor nekünk bizony a múltnak mélységes mély kútjába kell néznünk, hogy régi magunkat az új magunk rejtekén megleljük. És nem általában a múlt kútjába, hanem a saját múltunk kútjába kell belefeledkeznünk.
„Régi szívem keltem, / Régi regém regölöm. / Ajkam amik hatják: / Búk néma lakatját, / Dallal én ma megtöröm” – sorolja bájoló és igéző erejű sorait Sík, s vele együtt mi is letörhetjük „a búk néma lakatját”.
Művelje hát velünk is ezt az a nagy Úristen
Követve őt ezen a szellemi kalandtúrán, melyen régi magát meglelte egy szent karácsonyéjjelen, s aztán hálát adott az égnek azért, hogy a nagy Úristen ezt művelte ővele. Művelje hát velünk is ezt az a nagy Úristen. Minden szent karácsonyesten. S azon túl is: minden estén és reggelen.
És akkor „minden feleinknek, mind elleneinknek” csodát kell látni. Mert nem úgy lesz már akkor, mint akkor volt, amikor a „régi tüzek titkát / új dalok felitták”. Hanem úgy lesz, mint ahogyan Hamvas Béla is jövendölte, amikor az Öt géniusz című művében azt írta, hogy soha vissza nem térő, leginkább a magyarság számára méretezett lehetőség lesz az emberi életrendet a metafizikai főhatalom jegyében tartani.
S ha ez így lesz, nem lesz a valóságtól elrugaszkodott látomás, amit akkor írtunk meg a munkácsi turulszobor gyalázatosan barbár ledöntését követően, amikor a közösségi médiában mindenütt a turulszobor képét láttuk megjelenni. De nem ám csak önmagában, hanem egy szinte irracionális, de a metafizikai főhatalom megteremtésének jegyében igenis hihető felirattal. Azzal a turulmadár szájába adott magabiztos kijelentéssel, hogy: „Visszajövök”.
Ettől félnek. Hogy visszajövünk. S nem csak úgy dologtalanul. Hanem annak dolgos akaratával, hogy milyen is úgy létezni a Kárpát-medencében, hogy régi magunkat újra megleljük új magunk rejtekében.
