„Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert, s nincsenek más asszonyaink, csak szegény szenvedő némberek, akik böjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása után s takarékoskodni mások pazarlása után… Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók… Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe…” Bethlen Gábor – legalábbis Móricz Zsigmond írói fantáziája szerint – e szavakkal búcsúztatta fejedelemként elődjét, a rettegett és imádott Báthory Gábort, akinek a halálhíre Gyulafehérvárott érte őt.
Nemzedékek nemzettudata szökkent szárba a Tündérkertben, álmodozva a szívünkben kitéphetetlenül élő Erdélyről abban a hitben, hogy jóvátehetőek a múlt tévedései. Magam is e sorokat felolvasva kalauzoltam barátaimat, amikor Erdélyt járva elzarándokoltunk a gyulafehérvári érseki székesegyházhoz. A hely szelleme megérinti a vándort, de a valóság óhatatlanul felülírja az ábrándokat. Az új honfoglalók tettek róla, hogy így legyen. Ma már az évszázada emelt ortodox katedrális uralja a teret, ha pedig a magaslatról körbetekintünk, valóban kipusztított tündérkertet látunk.
Gyulafehérvártól kétszáz kilométernyire keletre, de még mindig a történelmi Magyarország területén másik lenyűgöző építészeti emlék, másik szívszorító élmény. Brassót már akkor sem sorolhattuk a magyarság kikezdhetetlen erdélyi bástyájaihoz, amikor először jártam ott. Lassan közelítettem a Fekete templomhoz, hogy be tudjam fogadni a monumentális alkotást, s mielőtt betértem csarnokába, előtte a téren szemlélődtem. Magyar szó ütötte meg a fülem. Majd magyar ének. Óvodások énekeltek több szólamban magyar népdalt.
Már megint a szokásos, múltba révedő siránkozás Trianon felett – kimondatlanul is hallom a GDP és az önmegvalósítás mindenható szentségében szocializálódott kortárs kifogását. Pedig többről van itt szó. A mai Magyarország középkori építészeti emlékekben nem éppen gazdag, s persze nem azért, mert az Alföld és a Dunántúl embere lusta volt templomot, közösségi teret emelni, hanem mert amit verejtékkel felépítettek eleink, annak nagy része az enyészeté lett a török, majd a labanc elleni harcban. Ám határainkon túl ma is tobzódhatunk e kincsekben.
Nyelvében él a nemzet – mondta Széchenyi, ami ma is érvényes. Talán azzal a kiegészítéssel, hogy a magyar kultúra az a kőszikla, amelyre építhetjük, építhetnénk a jövőnket. Ám elkényelmesedtünk, egyszerűbb beletúrni a homokba, majmolni az idegent, rövid távon ez hozza a profitot, s az új, még ha értéktelen is, valamiért mindig csábítóbb. Pedig muszáj útnak indulni őseink nyomán, mert a felejtés a legfájdalmasabb veszteség, csak az semmisül meg, akit – amit – végleg kirekesztünk a tudatunkból.
Áll még Gyulafehérvárott a székesegyház, Kolozsvárott az ugyancsak Szent Mihály nevét viselő csodás templom, Brassóban a Fekete templom, Munkácson a vár, ahonnan, ha le is ütötték a turult, Rákóczi szellemét ki nem űzhetik, Kassán a Szent Erzsébet-székesegyház, Szabadka ma is a magyar szecesszió fellegvára. A Kárpát-medence telis-tele van több évszázados magyar építészeti emlékekkel. Nem kell már titokban útra kelnünk, a krónikások irányt mutatnak, csak a lelkünket kell szabaddá tenni felfedezésre készen, s magunkba szívhatjuk a hely szellemét, megerősíthetjük ragaszkodásunkat a bennünk élő múlthoz, ami a jelent és a jövőt is táplálja egyben.
A magyar kultúra – legyen bár épített, szavakba foglalt, ecsettel írt vagy zenemű – olyan kincs, ami lényünket adja és büszkeségre jogosít fel. Ha ápoljuk, termőre fordul. Ha nem, elvadul. Rajtunk áll, hogy milyen lesz e tündérkert. Virágzó-e vagy kipusztított. Miként egész sorsunk nemzeti létünkben.
A szerző a Magyar Nemzet sportrovatának vezetője
Borítókép: Gyulafehérvár látképe (Fotó: Facebook)
