Nyelvében él a nemzet – mondta Széchenyi, ami ma is érvényes. Talán azzal a kiegészítéssel, hogy a magyar kultúra az a kőszikla, amelyre építhetjük, építhetnénk a jövőnket. Ám elkényelmesedtünk, egyszerűbb beletúrni a homokba, majmolni az idegent, rövid távon ez hozza a profitot, s az új, még ha értéktelen is, valamiért mindig csábítóbb. Pedig muszáj útnak indulni őseink nyomán, mert a felejtés a legfájdalmasabb veszteség, csak az semmisül meg, akit – amit – végleg kirekesztünk a tudatunkból.

Áll még Gyulafehérvárott a székesegyház, Kolozsvárott az ugyancsak Szent Mihály nevét viselő csodás templom, Brassóban a Fekete templom, Munkácson a vár, ahonnan, ha le is ütötték a turult, Rákóczi szellemét ki nem űzhetik, Kassán a Szent Erzsébet-székesegyház, Szabadka ma is a magyar szecesszió fellegvára. A Kárpát-medence telis-tele van több évszázados magyar építészeti emlékekkel. Nem kell már titokban útra kelnünk, a krónikások irányt mutatnak, csak a lelkünket kell szabaddá tenni felfedezésre készen, s magunkba szívhatjuk a hely szellemét, megerősíthetjük ragaszkodásunkat a bennünk élő múlthoz, ami a jelent és a jövőt is táplálja egyben.

A magyar kultúra – legyen bár épített, szavakba foglalt, ecsettel írt vagy zenemű – olyan kincs, ami lényünket adja és büszkeségre jogosít fel. Ha ápoljuk, termőre fordul. Ha nem, elvadul. Rajtunk áll, hogy milyen lesz e tündérkert. Virágzó-e vagy kipusztított. Miként egész sorsunk nemzeti létünkben.

A szerző a Magyar Nemzet sportrovatának vezetője

Borítókép: Gyulafehérvár látképe (Fotó: Facebook)