Aki már járt háborús övezetben vagy katasztrófa sújtotta térségben, az tudja, hogy azt a szomorúságot, fájdalmat és kilátástalanságot, amit egy ilyen helyen megtapasztal az ember, otthonról, a karosszékben ülve, a híradót nézve nem lehet elképzelni, legyenek akármilyen élethűek és naturálisak a képek. Márpedig a legtöbb, 1945 után született európai embernek a fegyveres konfliktusok és a természeti csapások nyomasztó hangulata jellemzően csak a híradások kockáiból, egy-egy távoli vidékről köszön vissza. S ez még akkor is igaz, ha az orosz–ukrán háború és a törökországi, illetve szíriai földrengés helyszínei lényegében itt vannak a szomszédban.
A különböző magyar mentőalakulatok tagjai február 5-én este még úgy feküdhettek le, mint bármelyikünk. Talán előtte a párjukkal, családjukkal elfogyasztottak egy finom vasárnap esti vacsorát, megnéztek egy filmet, de másnap hajnalban, amikor megjelentek a törökországi és szíriai földrengésről szóló hírek – esetleg telefonon keltették is őket –, már azonnal tudták: a következő napokban olyan közegben kell heroikusan helytállniuk, amelytől mindannyian szeretnénk távol maradni.
Ilyenkor válik egyértelművé, hogy a karitatív szervezetek milyen szerteágazó munkát végeznek. A legtöbben azt gondolhatják: a különböző szeretetszolgálatok munkatársainak az élete csak abból áll, hogy meleg ételt, pokrócot adnak a hajléktalanoknak, fát, tartós élelmiszert vagy éppen kályhát visznek a nehéz sorsú embereknek, vagy ünnepeken kiemelten a rászorulók mellé állnak. Na és persze – leginkább adventben – adományokat gyűjtenek, amelyekkel a bajba jutottak segítségére sietnek, részben pedig a működésüket finanszírozzák a felajánlásokból. Aztán jön egy árvíz, egy tűzvész vagy egy földrengés, és megtudjuk, hogy a karitatív szervezeteknek olyan profi, gyors reagálású és áldozatkész speciális csapataik vannak, akik, ha baj van, legények a gáton vagy éppen a földrengéstől összedőlt épületek romjai között.
Úgy hiszem, kevesen tudják, hogy a mentőcsapatok tagjai egy katasztrófa sújtotta helyzetben milyen emberfeletti munkát végeznek, a legtöbben elmennek a fizikai teljesítőképességük határáig.
Folyamatosan versenyt futnak az idővel, és amikor már jártányi erejük nincs, választás elé állnak. A sokadik talpon töltött óra után feltehetik a kérdést: aludjunk egyet, mert utána pihentebben, újult erővel hatékonyabban tudunk dolgozni? Aztán máris jöhet a következő kérdés: de mi van akkor, ha ott lent, a mélyben valakinek nem maradt már annyi órája hátra, hogy kivárja a mentőcsapat erőgyűjtését? Mi van, ha a következő néhány óra éppen elegendő lenne arra, hogy a reményvesztett sérültet kiszabadítsák? A mentőmisszió tagjainak rendre választaniuk kell, és sohasem tudják, mikor döntenek jól, és ezek a helyzetek megviselhetik a legedzettebb hőst is.
