„Íme az Ember”, vagy helyesebben fogalmazva, „Íme a Történelem”? Lehet-e, vagy, még inkább szabad-e összefüggést keresni Jézus keresztre feszítése és hazánk, Magyarország sorsa között? Lehet vagy sem, de ezer évünk történelmében folyamatosan jelen van a kereszthalál szellemképe. Időnként olyan érzésünk van, hogy a kereszt elkészült, amit nekünk szánnak, és már csak a rögzítőszögeket öntik a kovácsműhelyekben, miközben a „Barabást” kiáltani kész tömeg manipulálása is folyik.
Napjainkban a nemzetközi közvélemény egyre intenzívebb megdolgozását érzékeljük. Minden eszközt – különösen a hazugságot – bevetve győzködik a világ polgárait, hogy Magyarország elhajló, aki ha eltűnik, nem is fog hiányozni a népek családjából. Sokkal nyugodtabb lenne a jövő útja a kontinens nemzeteinek, ha az izgága, a kákán is csomót kereső magyarok már csak egy rossz emlék lennének, akik nem zavarnák az olyan jól alakuló új értékrend teljes térhódítását, mely az elmúlt hetven év alatt Európa nyugati felén, az „igazi demokráciák” fellegváraiban meggyökeresedett. Elvégre a magára büszke civilizáció egy jelentős részén sikerült megszabadulni a keresztény erkölcsiségtől. Az emberek a nő és férfi helyett rátaláltak a 92 nemükre, és a tizenéves gyerekek élete miért ne szólhatna – mondják külhonban – a „felszabadító” szexualitásról? Ráadásul, a technika által uralt/nevelt új generációk leszámolhatnak a múlt hagyományaival, kultúrájával, meghirdetve a „cancel culture” életformát.
És akkor itt vannak ezek a magyarok!
Ősi nyelven beszélnek, miközben használhatnának lebutított angolra hasonlító rövidítésekből összetákolt torzókat. Büszkék még történelmi tévedéseikre is, mert azokból képesek voltak tanulni, ahogy a vereségeikből életet fakasztani. A gyermekeikre védendő kincsként tekintenek, és nem bocsátanak meg az ellenük, gyerekeik ellen vétkezőknek. Szóval, avítt, maradi és a jövő lendületét megtörni kész nép lakja a Duna–Tisza közét, mely persze termékeny, sok vizű, jó telek. Olyannyira, hogy a még messziről ide tekingető tőke is érdemesnek találná, hogy rátegye a kezét. Persze csak azért foglalnánk el szívesen, nehogy – „távozásunk” után – felverje az ugar.
