„Ha mondjuk húsz évvel fiatalabb lennék, akkor hazaköltöznék. De mindenki, akit ismertem, már meghalt. Rendszeresen hazajárok, de már nagyon régen volt, amikor itt éltem. A húgom az echte francia férjével tért vissza, mégis beilleszkedtek. Nekem a férjem is magyar volt, mégsem vállalkoztunk arra, hogy elhagyjuk Kanadát. Már félek attól, hogy ha valami történik Borcsikával, akkor teljesen egyedül találom magamat. Sajnos nem csak a férjem, a fiam is elhunyt már” – mondja gróf Nádasdy Erzsébet, aki öthetes vendégségben tartózkodik két évvel fiatalabb leánytestvére veszprémi lakásában. „Az a baj, hogy végeredményében a tengerentúlon is egyedül vagyok. Borcsika itt van egyedül, én meg ott vagyok egyedül” – teszi hozzá.
„Hallok ám mindent a konyhából is” – érkezik gróf Nádasdy Borbála kedvesen is tekintélyt parancsoló hangja. „Rögtön kész a kávé, addig lehet venni a gyümölcsből, a cukorkából vagy a süteményből, amit én sütöttem”, mutat az asztalra. „Balettos” eleganciával megérkezik, s leül a Torontóban élő nővérével szemközti karosszékbe. Szerencsés/szerencsétlen időszakot választottunk a beszélgetésünkre: Borbála az elmúlt tíz-tizenöt évhez képest jóval kevesebb felkérésre mond igent, mert nemrég lipómákat, vagyis zsírszövetből álló, jóindulatú daganatokat távolítottak el a lábából egy műtéti eljárás során. „Jól vagyok: tudok járni, vezetni, bevásárolni, főzni, csak éppen nem mondok igent az összes felkérésemre. Így se panaszkodom, sok előadásra hívnak.” Már kertelés nélkül megmondja, hogy mire tud – pontosabban: mire szeretne – vállalkozni. „Iskolába, kultúrházba, könyvtárba szívesen megyek. De azért már szempont az is, hogy milyenek a feltételek, bár a legfontosabb mégis a közönség. Általában azért hívnak meg, mert könyveket írtam. Tehát általában könyvek is kellenek a helyszínre, ebben néha a veszprémi könyvesboltos segít, máskor Pestről küldenek könyveket” – meséli.
Az író-olvasó találkozókon, alternatív történelemórákon beszélni is kell. A balettmesterből memoárszerzővé lett grófnőt nem kell félteni: ha olyan kedvében van, talán csak „alá” kell kérdezni, mert egy ponton túl átveszi a beszélgetés irányítását a műsorvezetőtől. „Már többnyire nem kérek moderátort, mert saját magát fényezi, hogy mennyire ismeri a történelmet. Szerencsére tudja mindenki, hogy milyen családból származom. Famíliánk egyik legelső tagját 1230 körül említik először a krónikák, a középkorban és utána is meghatározó jelentőséggel bírtunk” – eleveníti fel. Akadnak még félreértések, például akkor, ha a beszélgetőtárs hamis információkat vesz alapul. „Édesapja, gróf Nádasdy Pál sikeres üzletember volt. Egyszer valaki ezt mondta, amikor bemutatott a közönségnek. Sajnos el kellett mondanom neki, hogy ez nem teljesen igaz. Általában improvizálni szoktam, de a színészi múltamra támaszkodhatom” – teszi hozzá.
Emlékezés és emlékeztetés
„Tán nem feledésben van orvosság, hanem éppen az emlékezésben!” – írta Babits Mihály egy korábbi főúrnőről szóló versében. A májusban már nyolcvanhatodik születésnapját ünneplő Borbála azt az orvosságot, ami számára az emlékezés, naponta beszedi. Szerencsére a tudat, hogy ami volt, már elmúlt, könnyít az emlékidézés terhén. „Sajnos a családom messze van, de nem csak mi vagyunk így. A második világháború, a kommunista rezsim idején sok család széthullott és tagjai szétszéledtek a világ minden részére. Mi legalább gondolunk egymásra” – állapítja meg. Legidősebb fia, Georges a francia fővárosban él, a másodszülött, Jean egy mexikói hölgyet vett feleségül, akivel Párizsban kezdték az életüket. Mostanra három gyermekük született, jelenleg a Yucatán-félszigeten, Mérida városában élnek. „Ott már csak a két kisebbik unokám van, mert a legnagyobb, Pablo – akit én csak Palkónak hívok – egy kanadai egyetemen tanul. Politológiai tudományt és jogot. Mondtam neki, hogy inkább a jogba fektessen, mert a politika változik, ezt a saját bőrömön tapasztaltam” – említi.
A fiúunoka egy évet a budapesti Balassi Intézetben tanult, elsajátította a magyar nyelvet is. A kisebbek szintén megismerkedtek nagyanyjuk magyar származásával, őket legutóbb a Rákóczi Szövetség táborába iratták be. „Az embernek ilyen idősen már a családjának is példát kell mutatnia, olyan értelemben is, hogy meg kell mutatnia nekik, hogy honnan származnak, mi ez az ország, milyen nép a magyar, milyen konyhájuk, milyen kulturális örökségük van. Szeretném, hogy ha majd elmúlok, akkor nem úgy gondolnának rám, mint egy panaszkodó vénasszonyra, hanem úgy, mint valakire, aki büszke volt a származására, az országára, a magyarokra. Azért is, mert az én őseim az övéik is” – jelenti ki.
És hogy tudnak-e a fiatalok azonosulni a közszereplőnek számító nagyanyjuk értékeivel, világlátásával? Borbála úgy tartja: mindent megtett ennek érdekében, de a döntés már a három gyermeké. „De azért, ha itt vannak nyáron, akkor elviszem őket a budapesti Nemzeti Múzeumba, ahol ki van állítva a Nádasdy Ferenc országbírót ábrázoló festmény. Elmondom nekik, hogy az ősünk miként szolgálta a Magyar Királyságot. Hogy miért fejezték le, miért vették el még a jószágait is a Wesselényi-féle összeesküvés után. A családomnak mindig voltak olyan tagjai, akik nem tetszettek az adott rendszernek. Ellenpéldával is tudok szolgálni: Nádasdy Ferenc tábornagyról is szoktam mesélni, aki a császári-királyi hadsereg egyik legnagyobb hadseregvezetője lett. Ha meghívnak egy gimnáziumba, általában ilyesmit mesélek el, mert a fiatalokat érdekli a »mese«. Azt senki nem szereti, ha leckét adnak neki.”
Mint mondja, a huszonegy éves Pablo néhány éve elkísérte az egyik előadására. „A hivatalos rész után valaki megkérdezte tőle, hogy ő magyarnak tartja-e magát, s úgy érzi-e, hogy köze van ehhez a családhoz. Azt felelte: természetesen magyarnak érzi magát, Nádasdynak tartja magát. Ezért érdemes, nem?” – emeli ránk tiszta, zöldes-kék szemét, miközben a francia és mexikói szülők gyermekéről beszél.
Nem a Downton Abbey…
Borbálát sokszor kérdezik arról, hogy miként nevelték, hercegkisasszonyi élet adatott-e neki gyermekként, a délutánokat szertartásos teázásokkal múlatták-e. „Minket úgy neveltek, ahogy kellett!” – szögezi le határozottan, amikor arról kérdezzük, milyen volt a család lepsényi kúriáján felnőnie. Kicsit hátrább dől a székében, amikor a nővére szólal meg: „Hálásak vagyunk azért, hogy ezekben a nehéz időkben megtanultunk úgy viselkedni, ahogy az elvárható volt.”
Neve kapcsán egyre gyakrabban említik a huszárokat, amióta az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár gróf Nádasdy Ferenc Huszárosztály zászlóanyája lett. Elmondja, gróf Nádasdy Pál a III. Huszárezred tartalékos főhadnagyaként szovjet hadifogságba került, s túlélte a málenkij kényszermunkát. Ő maga csak vitéz Nagy Kálmán nyugalmazott huszárezredestől tudta meg: édesapja víg kedélyű, kötelességtudó, fegyelmezett lovassági katona volt, aki hitt a mundérbecsületben.
„Varga István ezredes, a huszárosztály parancsnoka hívott telefonon, hogy elmondja: Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter úr tervbe vette, hogy felkér a huszárok zászlóanyjának, mivelhogy egyedül én élek a Nádasdyak közül Magyarországon, másfelől pedig azért, mert tudnak róla, hogy járom az országot.” Mint emlékeztet, megható élmény részt venni azon a Budai Várnegyedben tartott ünnepségen, amelyen a Gróf Nádasdy Ferenc Huszárosztály katonái emlékeznek meg Szent Györgyről, a lovasság védőszentjéről vagy azon, ahol az 1914-es limanovai csata hősei előtt hajtanak fejet a mai Nádasdy-huszárok. „Akárhányszor látom őket, mindig elfog a büszkeség. Gróf Nádasdy Ferenc lovassága ezt a hatást váltja ki belőlem, még akkor is, ha a tévéképernyőn keresztül látom őket” – konstatálja.
A honvédelmi miniszter személyesen kérte fel arra, hogy vállalja el a zászlóanyai szerepkört. „Nem kellett győzködnie, addigra már tudtam, örömmel vállalom a szolgálatot. Egyébként a miniszter úr nagyapja nem csak huszár volt, hanem az én nagybátyámnak, az 1944-ben elhunyt Nádasdy Ferenc főhadnagynak a legjobb barátja volt” – emlékeztet, majd elárulja: hivatalosan 2024. október 3. óta a Gróf Nádasdy Ferenc Huszárosztály zászlóanyja. Azóta a huszárok valamennyi számottevő ünnepségén jelen van, beszédet mond, lelkesíti a lovas katonákat.
Időskori elégtételek
„Nagy megtiszteltetésként gondolok a lehetőségre és üdvözlöm, hogy a honvédelmi tárca feltámasztotta a zászlóanyaságot. Ott munkál bennem az is, hogy a szüleim vajon mit szólnának ehhez. Egykori huszár apám biztosan nagyon büszke lenne, különösen ennyi megpróbáltatás, kirekesztés, megaláztatás után. Ő ugyanúgy kint volt a fronton, mint a bátyja, aki harmincnyolc évesen lelt hősi halált.”
Feláll a székből, megsimítja nővére vállát, majd az Óváros térre néző ablakhoz lép. Az imént azt mondta, ő az egyetlen leszármazott, aki a jelenlegi Magyarország területén él. Elsőfokú unokatestvére, gróf Nádasdy Ferenc, a Nádasdy Alapítvány létrehozója 2013-ban hunyt el, vele tulajdonképpen kihalt a család férfiágon. „Öt férfi azért még van, aki a Nádasdy nevet viseli, de ők nem itthon élnek. Rajtuk kívül négy olyan Nádasdy asszony él, aki beleszületett, s nem beleházasodott a családba. Szegény nagyanyám – Wenckheim Mária grófnő, gróf Nádasdy Tamás nagyapám felesége – mindig azt mondta, hogy neki hét gyermeke volt, született tizennyolc unokája, abból hármat ismer. Szerencsére ma jobb a helyzet, de nem sokkal. Évente rendezünk családi találkozókat, de ezek már kezdenek felhígulni. A gyermekek felnőttek. Az ő gyermekeit már nem igazán vonzza a történelem. Aztán ott vannak a vegyes házasságok” – sorolja. Megáll, s ezredmásodperc után folytatja: „persze, ez önmagában még nem jelent semmit, mert vannak üdítő példák. Olyanok, mint a Pablo unokámé, aki a Balassi Intézetben Szent Lászlót, a lovagkirályt választotta feldolgozandó témának. Meg Rákosi Mátyást, de őt nem pozitív példaként.”
„Nádasdy Borbála grófnő, a hazaszeretet nagyasszonya.” Ezzel a szlogennel hirdették az egyik fellépését néhány évvel ezelőtt. Életkori sajátosság, a történelem adománya a hazaszeretettel történő azonosulás? „Nem tudom, hogy nagyasszonya vagy kisasszonya vagyok – nevet ránk. – De azt igen, hogy van és volt dolgom a hazaszeretettel. Számomra ez természetes: szeretem a hazámat. Sőt, talán egy kicsit mániákus lehetek abból a szempontból, hogy nagyon fáj, hogy minket, magyarokat annyit támadnak. Általában igazságtalanul. Már ezért is úgy hiszem, hogy ráfér a magyarokra a hazaszeretet. Ne legyen attól gátlása senkinek, hogy magyarként jött világra…” – érvel.
Szándékoltan affektálva fejti ki, hogy sokan úgy tartják, az igazi kultúra Nyugaton van. Szerinte a legizgalmasabb kulturális pezsgésért nem kell feltétlenül Párizsba, Londonba, Rómába, Lisszabonba vagy Koppenhágába menni. „Vannak, akik úgy hiszik, hogy bezzeg a franciák, az angolok, a németek…mi, a magyarok pedig semmik vagyunk. Ez nagy butaság, mert a Kárpát-medencében ezeregyszáz éve vetettük meg a lábunkat. Mindig talpon maradtunk. A birodalmak, amik elnyomtak minket, már régen megsemmisültek. Becsüljük meg önmagunkat azért, mert magyaroknak születtünk. Sok mindenre lehetünk büszkék: a történelemre, a kereszténységünkre, a művészetekre, a sportra, a tudományra” – magyarázza.
Számára a haza egy kicsit olyan, mint az otthon. Szerint az európaiak már nem laknak igazán sehol, nincs igazi bázisuk, ami szerinte abból fakad, hogy hazátlanok. „Ott érzem jól magamat, ahol pénzem van. Meg, ahol általában kellemes az idő. Köszönöm, de ez nem lehet így! Más, ha az ember azért ment el, mert kénytelen volt elhagynia a hazáját. És nem szabadott visszajönnie, mert megbüntették volna. Sokunknak le kellett mondania a magyar állampolgárságáról. Amikor lehetett, már hazajártam a befogadóországomból, Franciaországból. »Most nyáron hova mentek«, kérdezték tőlem. »Haza«, feleltem. »Akkor itthon maradtok«, néztek rám döbbenten. »Nem, hazamegyek Magyarországra«, mondtam. Idővel megértették.”
Második férje, Jean Poyeton francia építészmérnök annyira tisztelte és kedvelte a magyarokat, hogy beleegyezett, hogy 2015-ben áttegyék székhelyüket a Párizstól ötven kilométerre fekvő Dourdanból ide, Veszprémbe. „Jean gyakran nálam is jobban védte a magyarokat, ami egy franciától, aki nem is beszélt magyarul, elképesztően nagy szó!” – teszi össze a kezét. Mint mondja, néhai házastársa támogatásából erőt merített.
„Ebben az országban jól érzem magamat!”
Ha most lenne fiatal, élne-e tanulmány, munka, tapasztalatszerzés céljából külföldön, vagy ennél konzervatívabbként gondol magára? „Az ember lehet konzervatív, negatív előjel nélkül is – kezdi a válaszadást. – Sőt, ha az ember megtanul, majd megőriz valamit, az kimondottan jó. Mit jelent maga a szó? A konzerválni igéből származik, ami annyi tesz: eredeti formájában megőriz, állandósít valamit, nem engedi, hogy megváltozzon vagy elvesszen.” Azt mondja, sok mindent „konzerválna”, például a történelmi tanulságokat, de akár a magyar nyelvet is, amely szerinte túlságosan átalakul, elkopik és romlik.
De válaszol magára a kérdésre is, közli lágy mosollyal. „Persze, hogy mennék! Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon negyven évig bezártság volt. Meg kell érteni, miért akarnak a maiak utazni. Látni akarják azt a világot, amelyet a szülőknek, a nagyszülőknek nem adatott meg látni. Három évig nem kaphattak vízumot, nem válthattak pénzt arra, hogy külföldre látogassanak!” – jegyzi meg. „Amikor ’57 februárjában, tizenhét évesen átmásztam a határon, nem gondoltam volna, hogy egy napon zászlóanya leszek. Mint ahogyan arra sem, hogy ötvennyolc emigrációban töltött év után hazatérek. A külföldi tapasztalatom után már elmondhatom: nagyon sok mindent láttam. Voltam feltörekvő színésznő Bécsben, mozifilmekben játszottam. Párizsban balettmester lettem. Megszámlálhatatlan munkahelyem volt. Örülök, hogy hazajöttem. Boldogság, hogy ebben az országban lehetek az életem végén. Jól döntöttem, amikor visszatértem” – folytatja. Örömmel tölti el, amiért van mit ennie, amiért van fűtése, amiért meleg víz jön a csapból, amiért békében él. A háború ugyanis elvette a családtagjait, hadifogságba vitte az édesapját, a kommunizmus kisemmizte őket és megfosztotta az örökségüktől – tizenkét évesen még be is börtönözték, mint a szüleit! Édesapjának segédmunkásként, a polgári családból származó, korábban táncosnőként dolgozó édesanyjának takarítónőként kellett boldogulnia…
Bár Veszprém belvárosában él, nyáron általában Mencshelyen tartózkodik, ahol egy présházat vásárolt meg, majd újíttatott fel. „Szívesen megtanítanám a fiataloknak, hogy nem pusztán a szülőföldnek, hanem magának a termőföldnek is értéke van. A Balaton melletti falvak nem csak bulihelyek, ahol fesztiválozni lehet. Sokan csak panaszkodnak, hogy milyen drágák a zöldségek árai, de fogalmuk sincs, hogy mi a különbség egy káposzta vagy saláta között. Tavaly választási év volt Franciaországban. A kommunista párt jelképe: a sarló és a kalapács. Mondtam is a gyermekemnek, hogy a fiatalok már nem tudják, hogy mik ezek, itt lenne az idő, hogy változtassanak az emblémán!” – magyarázza.
Ha nem tudnánk, hogy mennyire szereti a természetet vagy azt, hogy még nyolcvanöt évesen is kaszát ragadott a pincelakhoz tartozó birtokán, azt mondanánk, téved. „Megtaláltam a régi kaszát, a nyelét megcsináltattam: kikalapálták és kiélesítették” – hangjában nyoma sincsen dicsekvésnek. „Egyedül próbáltam ki Mencshelyen, hogy ne legyek nevetséges, ha belefáradnék. Később, amikor lekaszáltam egy részt, az egyik barátom lefilmezett a telefonjával, majd elküldte az egyik napilapnak. Ők kaptak az alkalmon, és megírták, hogy még kaszálok, szőlőt termesztek és bort készítek.”
Amikor bejöttünk a lakásba, észrevehettük, hogy néhány fontos telefonszám, információ cetlikre ragasztva szerepel a bejárati ajtó belső részén. A komtessz hálás azért, hogy elég jó a memóriája, s az általános fizikai állapota is. „Már a lábam megoperálása előtt sem tudtam fára mászni, létrára pedig már nem állok. A kaszálásba azonban nem fogok belehalni. Lendületes kardiótevékenységként gondolok erre” – közli nevetve, majd arról beszél: a Cso-cso-szánnak becézett Suzukija megkönnyíti az életét. „Budapestre már nem robognék fel vele, mert forgalmas az út, de Mencshelyen, ha éppen egyedül vagyok, minden reggel, pontban hét órakor, lemegyek fürödni a Balatonba. Úszom egyet Balatonakalin, majd megiszom egy kávét. Felmegyek, aztán bezárkózom a pincelakomban. Nagyon kellemes: lehet írni, pihenni, olvasni” – veszi sorra a lehetőségeket. „Mi ez, ha nem luxusélet?” – kérdi.
Legutóbbi könyve, amelynek A képzelet szárnyán a címe, 2022-ben jelent meg. Alig százötven oldalból áll. „Azt írtam meg, amit észreveszek, amit látok a jelenben, meg egy kicsit a jövőben” – mutatja be a hetedik kötetet. A címet Cseh Tamás, Kossuth-díjas zeneszerző, dalszerző-előadó A képzelet szálfái között című dala ihlette. „Tamással nagyon jóban voltunk. Hálás vagyok neki, amiért megtalálta nekem a kiadómat, Méry Gábort, aki megjelentette a trilógiámat, majd az Ízes élet című gasztronómiai könyvemet, aztán pedig az Úton-útfélen, majd az Asszonyszerelem, asszonysors címűeket.”
„Az állam elvette, a nemzet visszakapta”
Kicsit habozik, mit mondjon a nádasdladányi kastélyról, amelyet felújítva, korabeli és korhű bútorokkal, dísztárgyakkal berendezve négy éve adtak át. Összesen 1,935 milliárdból valósult meg a teljes körű felújítás, a Nemzeti kastélyprogram és a Nemzeti várprogram keretében 1,723 milliárd forint uniós és 212 millió forint hazai forrásból. „Ez nem a mi kastélyunk volt, édesapám ugyanis a lepsényi kúriát örökölte, mi oda születtünk a nővéremmel. Édesapám testvére, a világháborúban életét vesztő Ferenc lakott ebben a kastélyban, meg az unokaöcsénk. Példaképemnek számító dédapánk építette ezt a Tudor-stílusú főúri lakot 1876-ban” – kezd bele. Mint mondja, a kastély könyvtára mindenki előtt nyitva állt, az épülethez ménes, tehenészet, iparosok, téglagyár is tartozott; ezek munkát adtak a falunak.
„A második világháború után el kellett menekülnie a családomnak, az épületet kifosztották. 1982-ben az akkori szocialista honvédelmi miniszter kisajátította, szögesdróttal bekerítette, évtizedekig üresen állt. A Kanadából hazatért Ferenc unokatestvérem érte el, hogy megmaradjon: nem kérte vissza, de a kulturális és környezetvédelmi alapítványa próbálta menteni. Szerencse, hogy a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram keretében felújították. Egykor az állam elvette, most a nemzet visszakapta” – folytatja. Sajnálja, hogy a kastély eredeti bútorai már nem elérhetőek (édesanyja írószekrényét, a lepsényi kúria egyik-másik festményét mostanra visszakapta a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumból, ezek most a veszprémi szobákat ékesítik): szépek az antik berendezések, a selyemdrapéria, a könyvmásolatok, de a bútorokat eltüzelték, a festmények közül többet megrongáltak, Forray Júlia „hatvan méter hosszú levelezése” az Országos Széchényi Könyvtárba került. „Azzal viszont nem vagyok elégedett, hogy abban a csodálatos parkban már düledeznek az ősfák. Helyükre újakat kellene telepíteni. Elkeserít, hogy az egyik kereskedelmi tévének egy valóságshow forgatására adják bérbe a kastélyt. Még engem sem engedtek be, amikor egy kanadai vendégnek szerettem volna megmutatni.”
Nádasdladány és Lepsény díszpolgára szívesebben megy a ladányi iskolába és a könyvtárba. „Az ottaniakhoz tudok kapcsolódni. Tudok velük beszélgetni. Éppúgy, mint a katonákkal, akiket nagyon tisztelek” – vallja meg. „Vannak, akik arról beszélnek, hogy ez a kis ország egy pillanat alatt tönkre mehet, ha a világpolitika számunkra nem kedvezően alakul. Én viszont úgy látom, a mostani honvédelem szépen erősíti a lelkeket. A haderő modernizálása reális elgondolás, hiszen már nem lóháton és karddal szolgáljuk a hazát. De hiába a digitalizáció, a gépeket is emberek irányítják” – zárja beszélgetésünket.
(A borítókép a szerző felvétele.)
