Szándékoltan affektálva fejti ki, hogy sokan úgy tartják, az igazi kultúra Nyugaton van. Szerinte a legizgalmasabb kulturális pezsgésért nem kell feltétlenül Párizsba, Londonba, Rómába, Lisszabonba vagy Koppenhágába menni. „Vannak, akik úgy hiszik, hogy bezzeg a franciák, az angolok, a németek…mi, a magyarok pedig semmik vagyunk. Ez nagy butaság, mert a Kárpát-medencében ezeregyszáz éve vetettük meg a lábunkat. Mindig talpon maradtunk. A birodalmak, amik elnyomtak minket, már régen megsemmisültek. Becsüljük meg önmagunkat azért, mert magyaroknak születtünk. Sok mindenre lehetünk büszkék: a történelemre, a kereszténységünkre, a művészetekre, a sportra, a tudományra” – magyarázza.
Számára a haza egy kicsit olyan, mint az otthon. Szerint az európaiak már nem laknak igazán sehol, nincs igazi bázisuk, ami szerinte abból fakad, hogy hazátlanok. „Ott érzem jól magamat, ahol pénzem van. Meg, ahol általában kellemes az idő. Köszönöm, de ez nem lehet így! Más, ha az ember azért ment el, mert kénytelen volt elhagynia a hazáját. És nem szabadott visszajönnie, mert megbüntették volna. Sokunknak le kellett mondania a magyar állampolgárságáról. Amikor lehetett, már hazajártam a befogadóországomból, Franciaországból. »Most nyáron hova mentek«, kérdezték tőlem. »Haza«, feleltem. »Akkor itthon maradtok«, néztek rám döbbenten. »Nem, hazamegyek Magyarországra«, mondtam. Idővel megértették.”
Második férje, Jean Poyeton francia építészmérnök annyira tisztelte és kedvelte a magyarokat, hogy beleegyezett, hogy 2015-ben áttegyék székhelyüket a Párizstól ötven kilométerre fekvő Dourdanból ide, Veszprémbe. „Jean gyakran nálam is jobban védte a magyarokat, ami egy franciától, aki nem is beszélt magyarul, elképesztően nagy szó!” – teszi össze a kezét. Mint mondja, néhai házastársa támogatásából erőt merített.
„Ebben az országban jól érzem magamat!”
Ha most lenne fiatal, élne-e tanulmány, munka, tapasztalatszerzés céljából külföldön, vagy ennél konzervatívabbként gondol magára? „Az ember lehet konzervatív, negatív előjel nélkül is – kezdi a válaszadást. – Sőt, ha az ember megtanul, majd megőriz valamit, az kimondottan jó. Mit jelent maga a szó? A konzerválni igéből származik, ami annyi tesz: eredeti formájában megőriz, állandósít valamit, nem engedi, hogy megváltozzon vagy elvesszen.” Azt mondja, sok mindent „konzerválna”, például a történelmi tanulságokat, de akár a magyar nyelvet is, amely szerinte túlságosan átalakul, elkopik és romlik.
De válaszol magára a kérdésre is, közli lágy mosollyal. „Persze, hogy mennék! Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon negyven évig bezártság volt. Meg kell érteni, miért akarnak a maiak utazni. Látni akarják azt a világot, amelyet a szülőknek, a nagyszülőknek nem adatott meg látni. Három évig nem kaphattak vízumot, nem válthattak pénzt arra, hogy külföldre látogassanak!” – jegyzi meg. „Amikor ’57 februárjában, tizenhét évesen átmásztam a határon, nem gondoltam volna, hogy egy napon zászlóanya leszek. Mint ahogyan arra sem, hogy ötvennyolc emigrációban töltött év után hazatérek. A külföldi tapasztalatom után már elmondhatom: nagyon sok mindent láttam. Voltam feltörekvő színésznő Bécsben, mozifilmekben játszottam. Párizsban balettmester lettem. Megszámlálhatatlan munkahelyem volt. Örülök, hogy hazajöttem. Boldogság, hogy ebben az országban lehetek az életem végén. Jól döntöttem, amikor visszatértem” – folytatja. Örömmel tölti el, amiért van mit ennie, amiért van fűtése, amiért meleg víz jön a csapból, amiért békében él. A háború ugyanis elvette a családtagjait, hadifogságba vitte az édesapját, a kommunizmus kisemmizte őket és megfosztotta az örökségüktől – tizenkét évesen még be is börtönözték, mint a szüleit! Édesapjának segédmunkásként, a polgári családból származó, korábban táncosnőként dolgozó édesanyjának takarítónőként kellett boldogulnia…
Bár Veszprém belvárosában él, nyáron általában Mencshelyen tartózkodik, ahol egy présházat vásárolt meg, majd újíttatott fel. „Szívesen megtanítanám a fiataloknak, hogy nem pusztán a szülőföldnek, hanem magának a termőföldnek is értéke van. A Balaton melletti falvak nem csak bulihelyek, ahol fesztiválozni lehet. Sokan csak panaszkodnak, hogy milyen drágák a zöldségek árai, de fogalmuk sincs, hogy mi a különbség egy káposzta vagy saláta között. Tavaly választási év volt Franciaországban. A kommunista párt jelképe: a sarló és a kalapács. Mondtam is a gyermekemnek, hogy a fiatalok már nem tudják, hogy mik ezek, itt lenne az idő, hogy változtassanak az emblémán!” – magyarázza.
Ha nem tudnánk, hogy mennyire szereti a természetet vagy azt, hogy még nyolcvanöt évesen is kaszát ragadott a pincelakhoz tartozó birtokán, azt mondanánk, téved. „Megtaláltam a régi kaszát, a nyelét megcsináltattam: kikalapálták és kiélesítették” – hangjában nyoma sincsen dicsekvésnek. „Egyedül próbáltam ki Mencshelyen, hogy ne legyek nevetséges, ha belefáradnék. Később, amikor lekaszáltam egy részt, az egyik barátom lefilmezett a telefonjával, majd elküldte az egyik napilapnak. Ők kaptak az alkalmon, és megírták, hogy még kaszálok, szőlőt termesztek és bort készítek.”
Amikor bejöttünk a lakásba, észrevehettük, hogy néhány fontos telefonszám, információ cetlikre ragasztva szerepel a bejárati ajtó belső részén. A komtessz hálás azért, hogy elég jó a memóriája, s az általános fizikai állapota is. „Már a lábam megoperálása előtt sem tudtam fára mászni, létrára pedig már nem állok. A kaszálásba azonban nem fogok belehalni. Lendületes kardiótevékenységként gondolok erre” – közli nevetve, majd arról beszél: a Cso-cso-szánnak becézett Suzukija megkönnyíti az életét. „Budapestre már nem robognék fel vele, mert forgalmas az út, de Mencshelyen, ha éppen egyedül vagyok, minden reggel, pontban hét órakor, lemegyek fürödni a Balatonba. Úszom egyet Balatonakalin, majd megiszom egy kávét. Felmegyek, aztán bezárkózom a pincelakomban. Nagyon kellemes: lehet írni, pihenni, olvasni” – veszi sorra a lehetőségeket. „Mi ez, ha nem luxusélet?” – kérdi.
Legutóbbi könyve, amelynek A képzelet szárnyán a címe, 2022-ben jelent meg. Alig százötven oldalból áll. „Azt írtam meg, amit észreveszek, amit látok a jelenben, meg egy kicsit a jövőben” – mutatja be a hetedik kötetet. A címet Cseh Tamás, Kossuth-díjas zeneszerző, dalszerző-előadó A képzelet szálfái között című dala ihlette. „Tamással nagyon jóban voltunk. Hálás vagyok neki, amiért megtalálta nekem a kiadómat, Méry Gábort, aki megjelentette a trilógiámat, majd az Ízes élet című gasztronómiai könyvemet, aztán pedig az Úton-útfélen, majd az Asszonyszerelem, asszonysors címűeket.”
„Az állam elvette, a nemzet visszakapta”
Kicsit habozik, mit mondjon a nádasdladányi kastélyról, amelyet felújítva, korabeli és korhű bútorokkal, dísztárgyakkal berendezve négy éve adtak át. Összesen 1,935 milliárdból valósult meg a teljes körű felújítás, a Nemzeti kastélyprogram és a Nemzeti várprogram keretében 1,723 milliárd forint uniós és 212 millió forint hazai forrásból. „Ez nem a mi kastélyunk volt, édesapám ugyanis a lepsényi kúriát örökölte, mi oda születtünk a nővéremmel. Édesapám testvére, a világháborúban életét vesztő Ferenc lakott ebben a kastélyban, meg az unokaöcsénk. Példaképemnek számító dédapánk építette ezt a Tudor-stílusú főúri lakot 1876-ban” – kezd bele. Mint mondja, a kastély könyvtára mindenki előtt nyitva állt, az épülethez ménes, tehenészet, iparosok, téglagyár is tartozott; ezek munkát adtak a falunak.
„A második világháború után el kellett menekülnie a családomnak, az épületet kifosztották. 1982-ben az akkori szocialista honvédelmi miniszter kisajátította, szögesdróttal bekerítette, évtizedekig üresen állt. A Kanadából hazatért Ferenc unokatestvérem érte el, hogy megmaradjon: nem kérte vissza, de a kulturális és környezetvédelmi alapítványa próbálta menteni. Szerencse, hogy a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram keretében felújították. Egykor az állam elvette, most a nemzet visszakapta” – folytatja. Sajnálja, hogy a kastély eredeti bútorai már nem elérhetőek (édesanyja írószekrényét, a lepsényi kúria egyik-másik festményét mostanra visszakapta a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumból, ezek most a veszprémi szobákat ékesítik): szépek az antik berendezések, a selyemdrapéria, a könyvmásolatok, de a bútorokat eltüzelték, a festmények közül többet megrongáltak, Forray Júlia „hatvan méter hosszú levelezése” az Országos Széchényi Könyvtárba került. „Azzal viszont nem vagyok elégedett, hogy abban a csodálatos parkban már düledeznek az ősfák. Helyükre újakat kellene telepíteni. Elkeserít, hogy az egyik kereskedelmi tévének egy valóságshow forgatására adják bérbe a kastélyt. Még engem sem engedtek be, amikor egy kanadai vendégnek szerettem volna megmutatni.”
Nádasdladány és Lepsény díszpolgára szívesebben megy a ladányi iskolába és a könyvtárba. „Az ottaniakhoz tudok kapcsolódni. Tudok velük beszélgetni. Éppúgy, mint a katonákkal, akiket nagyon tisztelek” – vallja meg. „Vannak, akik arról beszélnek, hogy ez a kis ország egy pillanat alatt tönkre mehet, ha a világpolitika számunkra nem kedvezően alakul. Én viszont úgy látom, a mostani honvédelem szépen erősíti a lelkeket. A haderő modernizálása reális elgondolás, hiszen már nem lóháton és karddal szolgáljuk a hazát. De hiába a digitalizáció, a gépeket is emberek irányítják” – zárja beszélgetésünket.
(A borítókép a szerző felvétele.)