Önéletírása esszenciája mindennek. Ez nem annyira személyes visszaemlékezés, inkább tanúságtétel és a felszínessé vált, Istentől elszakadt, létrontó nyugati civilizációt vádoló kiáltvány. A mából visszatekintve különösen dermesztő az a váteszi éleslátás, amellyel vádolja az Isten tagadására, a tekintély lerombolására, a történelem meghamisítására, a „fajbeli erény” elpusztítására szövetkezett titkos társaságokat. (E kifejezésnek semmi köze a későbbi hamisan biologizáló nemzetiszocialista fajelmélethez, Csontvárynál, miként a korban általában, nemzetkaraktert, nemzeti sajátosságok együttesét jelenti.) Ugyancsak elgondolkodtató mai európai viszonyaink ismeretében az a megállapítása, miszerint a Római Birodalomból istentelen káosz áradt szét, s a nagy hun király, Attila küldetése volt a közerkölcs helyreállítása.

Csontváry prófétai hevülete, átszellemült küldetéstudata gyakran került a minden megsüvegelendő nagyszerűsége mellett drámai felhígulást, társadalmi meghasonlást és új feszültségeket is hozó dualizmus korában máig megingathatatlannak tűnő pozíciókat foglaló és azokat kisajátító harsány pesti liberális kávéházi körök cinikus gúnyolódásainak célkeresztjébe. Egyesek azért röhögték, mert egyáltalán nem értették, mások azért igyekeztek nagyon is komoly elszánással nevetségessé tenni, mert pontosan tudták, hogy Csontváry időtlen világa, a festő által hivatkozott, 1500 év történelmet maga mögött tudó Hunnia mellett eltörpülnek, és azt is tudták, hogy ebből a világból átfogó létszemlélet, a valóság teljességének mélységeit és magasságait lényegbe hatolóan értő keresztény és magyar létprogram bontakozik ki, tudván tudva, hogy az életet nem lehet elméletekre építeni, hanem az szikár valóság, amely felelősségvállalásra kötelez. Akkor is, ha egyedül vagyunk. Nem véletlenül visszatérő motívum Csontvárynál a cédrus, ez a szívós, hosszú ideig fejlődő, több ezer évig élő, a korok viharainak túlélését jelképező fa.

Kétségtelen, hogy látószögei időnként szokatlanok, kilógnak a biztonságosan akadémikus keretek közül, emberábrázolásai esetenként sietősek, de ennek oka nem a tanulható mesterségbeli tudás hiánya volt; nagyon is sokat és elszántan képezte magát festővé, a küldetést elfogadva alázattal húsz évet áldozott a szakmai fogások elsajátítására. Korai tanulmányportréi bizonyítják, hogy tökéletesen, sőt fölényesen birtokában volt a tudásnak. Nem rögtönzött, tudatosan festett, hirdetve, hogy pontosan ismeri az utat, amelyen járnia kell, és ismeri a világteremtő energiát.

De Csontváryt nem a részletek érdekelték, nála azok csak az egész megkomponálásának néha bosszantóan szükséges elemei, ámbár egyes műveiben nagyon is fontosak a részletek. Hajlamos volt utalásokat, szimbólumokat elrejteni képein, elég csak a Szépművészeti Múzeum tárlatán amúgy nem szereplő Öreg halászra gondolni, amelyben egyszerre jelenik meg világunk kettőssége, a tapasztalatokban gazdag, kemény munkával leélt, de nyugodt, békés élet és a fenyegető, sötét fellegekkel dúló, ördögi vihar. Összességében mégis elmondható, hogy Csontváry megszállottan a teljességet kereste és festette meg időben és térben egyaránt, annak szédítő távlataival, vibráló, már-már valószerűtlen színeivel.

„Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük” – vallotta. Stílusában ezért lényegülhetnek egybe szervesen a középkori ikonfestészetet idéző jegyek a szecesszió játékos kecsességével, vásznakra vitt témáiban ezért alkot rendszert az antikvitás világa a panteisztikus megközelítésektől sem mentes, mély hitű krisztusi tanítással, a dél-itáliai lélek a bibliai tájjal és a magyar föld ezernyi kötelékkel örökre a szülőföldhöz kötő géniuszával. Csontváry korokat, tereket szintetizáló egyetemes alkotó volt, de karakteresen magyarul volt egyetemes.
Voltak, akik bogarasnak, hóbortosnak, sőt egyszerűen bolondnak, pszichopatának, skizofrénnek tartották. Pedig nem volt az, hanem elhivatott, elragadtatott ember, kegyelmekkel gazdagított kereszthordozó, akit nem lehet hétköznapi mércével mérni.

Ősmagyar gyökérzetből táplálkozva – ha nem lenne elkoptatva, mondhatnánk, hogy a táltosok titkos tudásával – festette meg újszerűen, rendhagyóan, de nem formákat bontóan, nem szétzilálva a teremtett világ örökségét. Csak magyar lélekkel rezonálva érthető igazán ez a világtörténelmi léptékben is páratlan, ugyanakkor semmilyen iskolához, irányzathoz nem tartozó, aszketikus, társtalan zseni, akinek meghirdetetten nemzetmentő-nemzetépítő-nemzetszolgáló munkásságából ma is program bontakozik ki: a gyökerekből táplálkozó keresztény magyar megújhodás programja, az önmagunk, múltunk, jövőnk iránti levethetetlen felelősség létparancsa.

Borítókép: Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép - részlet, 1896 (Fotó: Wikipedia)