Impozáns, 45 művet felvonultató kiállítással tiszteleg Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) előtt a Szépművészeti Múzeum a nagy festő születésének 170. évfordulója alkalmából. Ilyen átfogó tárlat legutóbb hatvan évvel ezelőtt volt Budapesten, érdemes hát megtekinteni. Csontváry festményei önmagukban, pusztán képzőművészeti értékük okán is maradandó élményt nyújtanak. Hatalmas, akár harminc négyzetméteres vásznakra festett szédítő távlatai, élénk színei beleégnek a szépet értékelni képes szemlélő emlékeibe. Nem kétséges, vitán felül áll, hogy világviszonylatban is a legnagyobbak egyike volt, nem stíluskövető, hanem anyaghasználatával, saját maga által kikevert, teljes egészében ma sem ismert összetételű festékeivel is különleges stílusteremtő.
Ám Csontváry személyisége, életműve, öröksége nem csupán az egyetemes értékű magyar művészettörténet monolitja. Sokkal több annál. Életútja, sorsa, sőt festményeinek sorsa is szimbólum. Örökösei kis híján kocsiponyvának adták el azokat, és ha egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon nem keres épp akkor és épp ott műtermet, ahol a Csontváry-képek összetekerve hevertek, akkor a nagy festő hagyatéka talán örökre az enyészeté lett volna. Szerencsés véletlen? Aligha. A véletlen valójában, ahogy mondani szokták: Isten inkognitóban.
Csontváry művei ugyanis nem könnyed kézzel vászonra vitt l’art pour l’art csendéletek, nem flaszteren termett elvágyódás szülte plen-air piknikek.
Az utánozhatatlan, egyedi Csontváry-univerzum zsilip az égi és a földi világ között. Csontváry az Istentől kapott küldetés felelősségének terhét kínnal, szenvedéllyel hordozó, látó ember volt prófétai hevülettel, átszellemült küldetéstudattal. Médium, akinek éppen ott, a felvidéki Iglón és éppen akkor, 1880. október 13-án kellett küldetést kapnia; önéletírásából tudjuk, hogy a „lángoló Kárpátok” alján bandukoló ökrösszekérről készített rajzán tűnődve egyszer csak egy hang azt mondta neki: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél.”
E kifejezést ő használta először. A napúton járt, nem csatlakozva semmilyen divatos képzőművészeti irányzathoz, iskolához, izmushoz. Mágnesként vonzotta a fény, meg akarta érteni, meg akarta festeni annak minden árnyalatát és azok teljességét. Korábban soha senki által vászonra nem vitt színeket elevenített meg, megértve, hogy ezek érzéseket keltenek fel, mintegy stimulálják a szellemet és a lelket, ilyképp formálják, építik és, ne féljünk a szótól, javítják az embert – végső soron ez az alapja a színterápiának. Fény és árnyék, világos és sötét egymásba áttűnő árnyalatait, elmosódó határait egyedülálló valósághűséggel megmutató, mégis álomlátó festészete egyetlen nagy kitörés az éjfeketeségből, a kortárs létvakságból.
Önéletírása esszenciája mindennek. Ez nem annyira személyes visszaemlékezés, inkább tanúságtétel és a felszínessé vált, Istentől elszakadt, létrontó nyugati civilizációt vádoló kiáltvány. A mából visszatekintve különösen dermesztő az a váteszi éleslátás, amellyel vádolja az Isten tagadására, a tekintély lerombolására, a történelem meghamisítására, a „fajbeli erény” elpusztítására szövetkezett titkos társaságokat. (E kifejezésnek semmi köze a későbbi hamisan biologizáló nemzetiszocialista fajelmélethez, Csontvárynál, miként a korban általában, nemzetkaraktert, nemzeti sajátosságok együttesét jelenti.) Ugyancsak elgondolkodtató mai európai viszonyaink ismeretében az a megállapítása, miszerint a Római Birodalomból istentelen káosz áradt szét, s a nagy hun király, Attila küldetése volt a közerkölcs helyreállítása.
