Dienes István 1995. október 29-én hunyt el. Nem sokkal előbb Makkayval együtt Itáliában jártak egy csoporttal. Makkay az utazás előtt előtt három héttel levelet írt nekem, amelyben többek között ez állt: „Legyél azonban biztos abban, hogy Sienában Guido Riccio remek képe alatt nem mást, hanem Téged fogunk Pistával emlegetni csütörtökön, és pénteken, a tanácskozás perceiben talán éppen Ravennában ugyancsak. Még mindig, és egyre erősebben bízva, merthogy mi egyre kevesebben vagyunk ugyan, de ellenségeink egyre hülyébbek, és rendre hülyülnek, és jó lenne ismét egy Pest Megyei Hírlap, remek dolgokat írnánk bele, az lenne a világ legjobb lapja, szeretettel János.”
A nemzeti-keresztény irányultságú Pest Megyei Hírlapot a Horn-kormány idején, 1995 februárjában számolták fel. A lap említése azzal függött össze, hogy főszerkesztő-helyettesként időnként közöltem Makkay és Dienes írásait is.
Visszatérve Dienes Pistára, az itáliai út során feszítő fájdalmat érzett a lábszárában. Hazatérését követően azonnal orvoshoz kellett volna mennie, de ezt valamiért halogatta. A trombózis viszont nem várt, és pillanatok alatt végzett a honfoglalás kor nagyszerű régészével. Az Új Magyarország november 3-án lehozta rövid nekrológomat Emlékszavak Dienes Istvánról címmel. Makkay ebben is szerepelt:
„Halála előtt egy nappal jelent meg az Új Magyarországban az a levél, amelyet a kolléga és jó barát Makkay János írt egy konferencia résztvevőihez, felpanaszolva, hogy kiváló szerzők, akik »soha meg nem fizethető szolgálatot tettek a magyarságnak, még egyszer sem tarthattak előadást a Magyarok Világszövetségében vagy a Bem téren, vagy Erdélyben. Lehetséges lett, hogy olyan kiváló ember és tudós, mint Dienes István, még soha nem lett felkérve, ráadásul a honfoglalás évében sem«.”
Makkay János annál is inkább együttérzett barátjával, mivel ő sem tartozott a régi rendszer kegyeltjei közé, s bizony, az új idők sem gördítettek piros szőnyeget a lábaik elé.
1996-ban a Nyugati Magyarságnál már csak az ő írásait gondozhattam Kósa Csaba, ifjabb Fekete Gyula, Beke György, Zétényi Zsolt, Tulok Magdolna, Sándor András, Domonkos László, Czegő Zoltán, Aniszi Kálmán és mások írásai mellett. Minden hónapban borozgatással egybekötött találkozóval ünnepeltük a lap megjelenését. Miklóssi István főszerkesztő ilyenkor igazán kitett magáért, nemcsak mint vendéglátó, hanem mint a honoráriumok gondos kifizetője. Az oldott hangulatú összejöveteleken mindig jó alkalom nyílt a baráti eszmecserékre.
Legszebb emlékeim közé tartozik, amikor 2002 szeptemberében Makkayval és feleségével, Tulok Magdikával megbeszéltük, hogy Toscanába utazunk. Október 1. és 15. között ennek a csodálatos olasz vidéknek számos városát bejártuk. Firenzében volt a szállásunk. Jánosnak, Magdinak és persze feleségemnek, Marinak is már kisujjában volt Itáliának ez a szeglete, így a lehető legjobb idegenvezetésben volt részem. Megnéztük Padovát, Luccát, Pistoiát, Pisát, Monteriggionit, San Gimignanót, Volterrát, Arezzót és Sienát. Hatalmas élmény volt.
Elkerülhetetlenül öregszünk, sok régi barátunk eltűnik a látókörünkből, de az emlékeinkben tovább élnek. Makkay János, a régész és történész munkássága minden magyarnak, a nemzeti elkötelezettségű magyaroknak pedig kiváltképp közös kincse. Isten nyugosztalja őt a mennyek országában!
A szerző író, újságíró
Borítókép: Makkay János történész (Fotó: Facebook)
