Elsőre meglepőnek tűnhet a címbéli gondolat. Ha pedig tényleg megtörténne, az óriási szenzáció lenne – és nem jó értelemben. Mekkora esély van erre? És egyáltalán, hogyan merülhet fel ilyesmi?
Kezdjük egy kicsit messzebbről! Vagyis nem annyira messziről, hiszen a háború sajnos itt zajlik a szomszédunkban. És rengeteg elemzés született, illetve születik folyamatosan nem csak a jelen helyzetről, a harcok várható kimeneteléről, de arról is, mik a konfliktusban részt vevő felek motivációi, az okok, az előzmények, amik miatt Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Amikor a konfliktusban részt vevő felekről beszélünk, természetesen nem csak az utóbbi két országról van szó, bár kétségtelenül ezt a narratívát próbálta egy éven keresztül eladni a nyugati propaganda, hadrendbe állítva a valóságra és az alapvető újságírói hivatásra egyaránt fittyet hányó, abszolút a politikai aktivizmusnak elkötelezett teljes médiagépezetet.
Ennek ellenére nem sikerült igazán; országonként különböző mértékben ugyan, de a lakosság jelentős része egyre kevésbé veszi be a hős ukránok szabadságharcáról és a nekik nyújtott önzetlen segítségről szóló mesét. Persze a nyugati mellett az orosz propaganda sem marad szégyenben. Ők is legyártották és terjeszteni igyekeznek a maguk paneljeit a különleges hadműveletről az Ukrajnában élő, nagy létszámú orosz kisebbség „felszabadításáról”, meg persze az Egyesült Államok vezette nyugati világ összeesküvéséről Oroszország totális elpusztítására.
Az utóbbi ebben a formában nyilvánvalóan nem igaz, de hatékony eszköz az orosz nép galvanizálására, kihasználva a bennük meglévő, elsősorban második világháború tapasztalatain alapuló, kollektív zsigeri-történelmi félelmeket. De mint ahogy az okoktól, előzményektől függetlenül igaz az a tény, hogy valóban Oroszország támadta meg Ukrajnát, egy másik, szuverén országot, úgy ez utóbbitól függetlenül az a tény is igaz, hogy az Egyesült Államok egyáltalán nem valamiféle morális elköteleződésből, az ukránok szabadságvágya iránti szolidaritásból nyújtja azt az óriási mértékűt támogatást, ami nélkül az ukránok már réges-régen kapituláltak volna.
De miért is ennyire fontos Ukrajna az USA-nak? Részben ismerjük a választ: be akarják szorítani, le akarják nyomni Oroszországot, örökre megállítani a közeledését a kontinens nyugatabbi részéhez. Mert ennek az évek óta tartó közeledésnek a kiteljesedése véget vetett volna nemcsak az Egyesült Államok európai gazdasági hegemóniájának, hanem európai katonai fenyegetettségének is. Nemcsak gazdaságilag, de védelmileg is függetlenné téve Európát az USA-tól. Még nagyobb távlatokban akár létrehozva egy olyan európai–orosz szövetséget, amely már világhatalmi státust jelentett volna, Amerika egyértelmű konkurenciájaként. Egy Kína azonban elég volt nekik; még egy hasonló felemelkedést nem nézhettek tétlenül. A saját szempontjukból végül is érthető.
Ráadásul egy esetleges összeurópai békével és konszolidációval, egy Oroszországgal közös biztonsági rendszer létrejöttével különösen okafogyottá vált volna a NATO puszta létezése is. Hiszen az Észak-atlanti Szerződés Szervezete mint katonai szövetség kifejezetten a szovjet fenyegetettséggel szemben, Nyugat-Európa megvédésére született. Ha nincs fenyegetettség, nehéz indokolni a szervezet létezését, a lakossággal elfogadtatni a finanszírozását. Akár az érintett európai országokban, de különösen a NATO költségvetésének döntő hányadát adó Egyesült Államokban.
