A XIX. század végén, a XX. század elején ismét kialakult egy nagy térségeket átölelő emberáramlás, önkéntes alapon az Újvilágba. Különösen Kelet-Európából ment ki Amerikába rengeteg ember, s a migránsok háromnegyede ott is maradt. Ebben is volt azért erőszak: például egyes magyar kivándorlókat nem az USA-ba, hanem – a megkérdezésük nélkül – Latin Amerikába vitték a hajók. Ügynökségek toborozták az embereket, megelőlegezve nekik az utazási költséget, amit utána le kellett dolgozniuk. De a visszaútra sokszor már nem sikerült összeszedni a pénzt. (Az Argentínába került magyarok példának okáért nem azt kapták, amit vártak: keserves életkörülmények között találták magukat, és sose tudtak hazajönni a szülőföldjükre. Máig is szerényen, sok munkával élnek meg új hazájukban.)

Az afrikai rabszolgaimportot felváltotta az ázsiai „önkéntes” bevándorlók hatalmas serege, akik a csendes-óceáni térségből, Indiából, Kínából jöttek, menekülve a nyomor elől. Őket kuliknak nevezték, ami kínaiul keserves munkát jelent, urdu nyelven szolgaságot, Indiában általában az alantas rétegek által végzett munkát jelenti. A magyar nyelv a robotjellegű munkát nevezi napjainkban kulimunkának.

A gyarmatokkal rendelkező nyugati országok a fejlődő világot a nem értékarányos csere révén zsákmányolták ki. Így biztosították az ipari fejlődéshez szükséges tőkefelhalmozást, az alacsony élelmiszerárakat, hiszen így lehettek az ipari bérek alacsonyak. A harmadik világ nyomott bérei révén gazdagodtak meg a fejlett országok. Brazília, India, Egyiptom és Afrika pedig egyre csak sodródott a monokultúrás agrárgazdálkodás felé. Erre vitte később őket országaik eladósodása is, amelynek törlesztéséhez mindenképpen világvalutára van szükség, s ezt az export biztosítja.

A latin-amerikai haciendákon, az afrikai és egyéb ültetvényeken valóságos rabszolgasorban éltek az emberek még a XX. században is. Az USA-ban a polgárháború, az Észak–Dél harca hozta meg a rabszolgák felszabadítását. De ebben az esetben is a munkaerőforrás biztosítása volt az igazi ok. Az USA északi államaiban, ahol a nehézipar kifejlődött, szükség volt a felszabadított afroamerikaiak városokba áramlására. És milyen sokára szűnt meg, csak a XX. század végére a faji diszkrimináció az Egyesült Államokban!

Nem csoda, hogy napjainkban Nyugat-Euró­pának lelkiismeret-furdalása van a fejlődő világgal szemben. S az sem, hogy a nyomor hatására újabb migrációs hullámok indulnak útnak, ezúttal erőszakos formában, a fejlett országok felé. Mindez azonban nem legitimálja a teljes EU-ra kiterjedő migránsbefogadás kötelezővé tételét. Főleg nem azon kelet-európaiaknak, akik közvetlenül nem részesedtek a gyarmatosítás egykori előnyeiből.

Közép- és Kelet-Európában a hosszasan fennmaradt jobbágyság sanyarú sorsa volt az akkumuláció „forrása”. Mi, hogy úgy mondjam, önkizsákmányolással teremtettük meg a szükséges tőkét. Lassan is ment az iparosítás. Részben a tőke, de a megfelelő munkaerő is hiányzott hozzá. Magyarországon a tőkét részben az állam biztosította az arisztokráciának, hiszen átvállalta a jobbágyság eltörlésének terheit. Ezt sokan nem gondolják végig. Persze az államnak sem volt miből fizetnie, ezért eladósodott. Ez az egyébként politikailag üdvös döntés, a jobbágyfelszabadítás alapozta meg a magyar államadósságot, melyet soha nem tudunk igazán törleszteni.

Mindig újabb és újabb hitelekre szorultunk a tőkében bővelkedő külföldi bankoktól, piacoktól. Fizetni természetesen (az adók révén) az egész lakosság fizette – mint most is – az adósságszolgálat terheit. Vagyis a korábbi nagytulajdonosok a jobbágykárpótlással nemzeti ajándékot kaptak. A földhöz jutott vagy éppen nem jutott parasztság előbb-utóbb eladósodott, és a népszaporulat következtében is a városi proletariátus sorait növelte, mint szerte a nyugati világban. Ámbár Európa nyugati felén azért jobban megmaradtak a kis- és közepes gazdaságok, és szövetkezeti formában küzdöttek meg a nagyobb cégek és az import versenyével.

Nagy kár, hogy hazánkban a rendszerváltozás után a szövetkezet szitokszó lett, s az összefogás lehetőségét nem használták ki a magyar kárpótoltak. Visszarendeződött sajnos a nagy latifundiumok rendszere, immáron gépesítve, nem sok munkaerőt foglalkoztatva. Nem az a baj, hogy a gépek megkönnyítik a nehéz munkát, hanem az, hogy a vidék elnéptelenedik, az agráriumhoz való hozzáértés csökken, az alacsonyan képzett munkaerő-kínálat pedig nem feltétlenül biztosítja az ipar szakmunkásigényét. A szocializmus vége felé és a rendszerváltás gazdasági sokkjának hatására demográfiai szempontból is mélypontra került a magyar gazdaság. Szükség lehet nálunk is határozott idejű munkaerőre: de ezt a befogadó ország igényeihez igazítva kell tisztességes, békés úton megvalósítani, nem kötelező kvótákkal és erőszakos betelepítéssel. Megfontolandó, hogy talán a korábbiaknál kevesebb, de sokkal képzettebb, versenyképes bérezésű munkásra lenne szüksége a gazdaságnak. Ehhez viszont költeni kell a hazai oktatásra is.

Tény, hogy a modern korban alapvetően nem a népesség áramlása, hanem az egyes régiók demográfiai feltételeinek konszolidálása és az elmaradottak észszerű gazdaságfejlesztése jelenthetné a munkaerő kérdésének megoldását. A magyar családpolitika példaértékű. A nyugati világ társadalmainak pedig komoly feladatai vannak a fejlődő országokban mind a gazdaságban, mind társadalmi téren a helyzet orvoslására. Brüsszelnek erre kellene koncentrálnia. 

A szerző közgazdász, professor emerita

Borítókép: illusztráció. Több száz migránssal a fedélzetén érkezik egy hajó a szicíliai Catania kikötőjébe 2023. április 12-én (Fotó: MTI/EPA/ANSA/Orietta ScardinoI)