Tölgyessy szerint valamennyi rendszer az előző teljes lebontására, a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok teljes átalakítására törekedett. A valóságban ez azonban nem mindig volt így, voltak olyan rendszerek, amelyek nem az őket közvetlenül megelőző, hanem az őket közvetlenül megelőző rendszer által teljesen le nem bontott, eggyel korábbi rendszer lebontására törekedtek. Így például a Károlyi-féle rendszer és a tanácsköztársaság egyaránt a dualizmus idején uralkodott politikai rendszer lebontásán dolgozott, a 2010 utáni, „Orbán-rendszer” pedig nem az 1990 és 2010 közötti rendszer lebontását, hanem éppen annak felemásra sikeredett törekvéseit továbbvíve, az azt megelőző, szocialista rendszer lebontását tűzte ki célul.

Tizenegy különböző rendszer alig több mint egy évszázad alatt ijesztően soknak tűnik. Tölgyessy Péter szerint ennél több rendszerváltást csak a franciák produkáltak – igaz, ők több mint kétszáz év alatt. Magát az egész rendszerváltósdit is a franciák találták ki, akik 1789-ben megunták az addigi – évszázadok óta fennállt – társadalmi-gazdasági-politikai rendszerüket, és úgy döntöttek, hogy csinálnak helyette valami újat, valami jobbat. Mivel azonban ez nem sikerült, ezért azóta is újabb és újabb rendszerváltásokkal próbálnak korrigálni, amelyeknek – úgy tűnik – a mai napig sem értek a végére.

Nálunk is voltak 1918-at megelőzően is rendszerváltások: 1848 és 1867 között volt egy kicsúcsosodás, amely időszak végén kialakult az 51 évet megélt dualista politikai rendszer. Míg azonban az 1848 és 1867 közötti rendszerváltások elsősorban Magyarországnak a Habsburg-birodalmon belüli helyzetével, szerepével és az ország függetlenségével voltak kapcsolatosak (bár az áprilisi törvények által hozott polgári átalakulás ezen jóval túlmutatott), addig az 1918-at követő rendszerváltások – habár nem voltak függetlenek a nemzetközi viszonyoktól, sőt: a legtöbbet azok változása okozta vagy segítette elő – két, gyökeresen eltérő világkép közötti küzdelemről szólnak.

Az elmúlt bő száz évben – habár tetszetős lehet tizenegy rendszerváltásról beszélni – valójában két politikai erő küzdelmét látjuk, amely két politikai erő a jobboldali és baloldali jelzőkkel írható le. A jobboldal értékeiben konzervatív, jelentős részben keresztény szemléletű, gyökereivel a magyar múlt legmélyebb rétegeibe nyúlik, a nemzetközi politikában pedig a magyar önérdeket tartja szem előtt. Ezzel szemben a baloldal értékeiben progresszív, jelentős részben ateista, a magyar múlttal szemben jó esetben közömbös, de sokszor inkább ellenséges, gyökerei nincsenek vagy legfeljebb a XIX. századi munkásmozgalmakig és polgári radikalizmusig nyúlnak vissza, a nemzetközi politikában pedig mindig valamely birodalom kritika nélküli kiszolgálója.

Fentiek alapján az elmúlt bő egy évszázad tizenegy politikai rendszere összesen három típusba sorolható: baloldal által dominált politikai rendszer, jobboldal által dominált politikai rendszer és vegyes, a nagyjából azonos erővel bíró baloldal és jobboldal vetélkedése által meghatározott politikai rendszer. A rendszerváltások sorát a baloldal indította, amely a XIX. század végén megkérdőjelezte a dualista politikai rendszert, majd egy vesztes háború következtében előállt bizonytalan helyzetben erőszakos úton megdöntötte azt, amit a háború még meghagyott belőle. Az ezzel beindult XX. századi rendszerváltási nagyüzemben a baloldal által dominált politikai rendszernek volt tekinthető a Károlyi Mihály-féle népköztársaság, az ezt követő kommün, valamint a Rákosi- és a Kádár-rendszerek.

Jobboldal által dominált politikai rendszernek tekinthető a dualista politikai rendszer, a Horthy-rendszer és a 2010 óta kialakult rendszer. Vegyes rendszernek tekinthető az 1945–47 közötti időszak, 1956 néhány napja és az 1990–2010 közötti időszak. A vegyes rendszerekről elmondható, hogy azok sosem eredményeztek egyensúlyi helyzetet, különböző, de azonos alapértékeket valló politikai erők közötti megtermékenyítő versengés helyett gyökeresen különböző világnézettel bíró politikai erők élet-halál küzdelme, ennek következtében folyamatos politikai nyugtalanság, valamint gazdasági stagnálás jellemezte ezeket az időszakokat.

A különböző rendszereket és a rendszerváltások történetét végigtekintve néhány általános megállapítást tehetünk. Egyrészt a jobboldali politikai rendszerek (Horthy-rendszer, Orbán-rendszer) a népesség döntő többségének támogatását bírták, azok választások eredményeként alakultak ki és maradtak meg. Ezzel szemben a baloldali rendszerek sosem választás útján, hanem egy agresszív kisebbség erőszakos hatalomátvételével jöttek létre, és a fenntartásukhoz mindvégig erőszak alkalmazására volt szükség: Károlyi-féle népköztársaság, tanácsköztársaság, Rákosi-rendszer, Kádár-rendszer. Másrészt, és ennek megfelelően, amikor a jobboldal a megelőző baloldali rendszert bontotta le, az vagy békésen történt, vagy voltak ugyan erőszakos kísérőjelenségei (1919-ben), azok azonban a rendszerváltást kísérő mellékjelenségek, nem pedig a rendszerváltás szükséges eszközei voltak.

Ezzel szemben amikor a baloldal egy jobboldali rendszert bontott le, annak minden esetben elmaradhatatlan velejárója, a rendszerváltás sikeréhez szükséges eszköz volt az erőszak, sőt a terror, amelyet baloldali teoretikusok és politikusok vissza-visszatérően dicsértek és szükségesnek tartottak. Harmadrészt, míg a jobboldali rendszerek megtűrték – és jelenleg is megtűrik – a baloldali politikai erőket, addig a baloldali rendszerek semmilyen jobboldali politikai erőt nem tűrtek meg, minden jobboldali szervezetet betiltottak, vezetőiket sok esetben fizikailag is likvidálták.

Az elmúlt százegynéhány év ismeretében – figyelembe véve a mai tüntetők és ellenzéki politikusok megnyilvánulásait – nem maradunk teljesen támpont nélkül azt illetően, hogy milyen lenne az új magyar rendszerváltás: egy baloldali politikai rendszer kiépítésére tett törekvés, amely jobb esetben a baloldal és a jobboldal kiegyenlített küzdelmét, állandósuló, néhány évenkénti radikális politikai-gazdasági irányváltást, folyamatos politikai nyugtalanságot és gazdasági pangást eredményezne.

Rosszabb esetben – és az ellenzéki politikusok kommunikációja alapján biztosra vehető, hogy a szándékuk ez – egy olyan baloldali politikai rendszer létrejöttét, amely a magyarok többségének akaratával szemben, egy bizonytalan nemzetközi helyzetet kihasználva, a szuverén Magyarországgal szemben ellenérdekelt nemzetközi erők segítségével, az erőszakot sem nélkülözve jön létre, és amely nem tűri a jobboldali erők jelenlétét, mert azokban saját magára nézve folyamatos veszélyt lát.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Kordonbontó diák a karmelita kolostornál (Fotó: MTI/Bruzák Noémi)