Az első és a második világháborúban nagy csaták színhelye volt ugyanis az Úzvölgye, honvédeink az utolsó csepp vérükig védték ott Magyarország határát, hiszen a hegyszorosban fontos átkelő és vámhely működött. Majd az egész területet egy romános mozdulattal, azaz néhány hamisított irattal és telekkönyvi határozattal elzabrálta Hargita megyétől a korábban Ó-Romániához tartozó Dormánfalva polgármestere, s ott – meg­gyalázva a magyar és német katonasírokat – román hősi temetőt alakítottak ki. 

Az újfent meglopott székelyek mi mást tehettek volna, perre mentek, feljelentést tettek a román bűnüldözés és igazságszolgáltatás kétszínű, hamiskás útvesztőiben bolyongva.

Csakhogy az oláh provokátorok ezúttal nem érték be ennyivel: négy éve futballhuligánokat, radikális sovinisztákat szállítottak a völgybe, akik román indulókat bömböltetve rátörték a sírkert székelykapuját a honvédeink sírjait élőlánccal védő székelyekre. Elszabadultak az indulatok, amit – néhány becsületes, de a több ezer fős, magából kivetkőzött tömeggel szemben tehetetlen csendőrt leszámítva – a kivezényelt rendőrség tétlenül nézett végig. Záporoztak a kövek és a pofonok, egy idős, csendesen imádkozó székely nénit kővel életveszélyesen megsebesítettek, és sokan mások is sérülést szenvedtek. Egyszóval a jövevények csürhéje ült tort, csakúgy, mint ezekben a napokban a francia városokban. Jegyezzük meg első helyen egy Mihai Tîrnoveanu nevű gazember nevét, aki Úzvölgyében és más székely városokban is élen jár a soviniszta provokációk szervezésében, az őshonos magyarság megfélemlítésében.

Mégis sikerült fordítani a helyzeten, s ez elsősorban Borboly Csabának, Hargita Megye Tanácsa elnökének és a vele együtt dolgozó karakán székely elöljáróknak, továbbá az azonnal egy kőkemény tiltakozó jegyzéket kiadó Szijjártó Péter külügyminiszternek, a helyi médiának (főleg a Székelyhonnak) és a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatnak köszönhető. Bár a belevaló székely legények szerettek volna revansot venni a román támadókon, Borbolyék mindenkit fegyelmezett, békés kiállásra intettek, így néztek aztán farkasszemet a bitorlókkal. 

 – mondta Fábry Sándor 2006-ban a Heti Válaszban. A nagy nyilvánosság előtt a neves humorista és műsorvezető ekkor „coming outolt” a Gyurcsány-féle nemzetáruló kormánnyal szemben. Ez lehetne az egész, Trianon utáni magyarság jelmondata, s ezt a gondolatot követték Borbolyék is, a példás ellenszegüléssel, a szívós, székelyes kitartással.

Az úzvölgyi pogrom, mint írtam, csak apró ízelítő volt. Ha a nagyhatalmi érdek úgy kívánja, ha az ismert világhatalom Ukrajnához hasonlóan a Kárpát-medencében is etnikai konfliktust, erőszakot akar kiprovokálni, kaphatunk ilyenből sokkal többet is. Ezért volt nagyon fontos, hogy Borboly Csaba és Szijjártó Péter nem adta fel Úzvölgyét egy legyintéssel, mondván, annyi mindent elvettek már, egy katonatemetővel, elnéptelenedett szurdokkal nem marad több, sem kevesebb. Példát mutattak minden magyarnak, hogy ne hátráljunk, ne engedjük, hogy letaglózzanak, földre kényszerítsenek bennünket! Ha itt képzeljük el a következő ezer évünket is, ha nem szeretnénk, hogy apránként felőröljék a magyarságot, csak ez a hitvallás lehet a nyerő!

Ezért is fontos, hogy a magyar nemzetpolitika ne puhuljon fel, a háború okozta gazdasági gondok ne fosszák meg az anyaországi segítségtől a nemzetünk végvárain harcolókat. El kell érni, hogy az utóbbi időben a határon túl (is) egyre inkább megszaporodó liberális, multikulturális kezdeményezések mellett az örök szabadságharcosok is megkapják a magyar kormány erkölcsi és anyagi támogatását. 

A kérlelhetetlen nemzeti politika, a szuverenitásunk konfliktusok árán való megvédése a gyurcsányi országrombolás után visszaadta nemzeti önbecsülésünket. Ez az egyetlen járható út, amely garantálja megmaradásunkat a mostani zavaros időkben.

Franciaországban láthatjuk, hova vezet, ha csak egy pillanatra is kiengedjük a gyeplőt a kezünkből. Mi továbbra se tegyük! Semmikor és soha.

Borítókép: A csíkszentmártoni önkormányzat dolgozói karbantartást végeznek a Székelyföld határán fekvő Úzvölgye átalakított magyar katonai temetőjében (Fotó:MTI/Veres Nándor)