Itt épített villát a Törley pezsgőgyár alapítója, Huszka Jenő, a neves operett-zeneszerző, Vass József, a Bethlen-kormány népjóléti minisztere, Lippich Péter kulturális államtitkár, aki egy sor neves írót és művészt indított el a pályáján, de Szinyei Merse Pál is innen, a most megnyílt kávézó mellől festette meg balatoni képeit, itt nyaralt László Fülöp, a Sissy-portrék alkotója, József Attila pedig rendszeres vendég volt a hegyen álló Sirály Szállóban. A sor hosszan folytatható, a kiegyezés utáni, majd a két háború közötti magyarság színe-java lett szerelmese Bélatelepnek. Közülük a legjelesebb Ripka Ferenc, Budapest székesfőváros főpolgármestere, aki a vörösterrort Fonyódon vészelte át, majd az üdülőtelep és a város legfőbb pártfogója, a polgári világ szervezője és kiemelkedő alakja lett itt. A módfelett ízléses, a két fonyódi domb nyergéből a látképet uraló Nagyboldogasszony-templom megépítése is jórészt neki köszönhető. A tulajdonosok fürdőegyletet alapítottak, amelynek precízen megszervezett életébe a helytörténeti sétákat szervező lokálpatrióta, író és könyvtáros Varga István A fonyódi Gróf Zichy Béla-telep – Villasor a Balaton felett című, néhány éve megjelent könyve ad részletes betekintést.

Nemcsak a gondosan megszervezett fürdőélet, a kulturális programok, bálok, összejövetelek és az egylet egész történetét végigkísérő jótékonysági akciók világába csöppenhetünk bele Varga István könyvét olvasva, hanem átélhetjük a vörös rombolás rögvalóságát, a pusztulás éveit is. Egy kis ízelítőt már az 1919-es terror idején is kaptak a helyiek, amit aztán egy Prónay-különítmény alaposan meg is torolt. A második világháborúban ugyanakkor négy hónapig a Balatonnál húzódott a front, a szovjet hadsereg épp a mai Szaplonczay sétány vonalában ásta be magát, a villák előtt bunkereket építettek, onnan lőtték a túlparton védekező német és magyar csapatokat.

Patkós Péter szülész-főorvos, a Bartók Béla u. 74. alatti villa egykori tulajdonosa pél­dául így írta le, mi fogadta őt, amikor a szovjetek távozása után először sikerült Bélatelepre látogatnia: „1945 nyarán szovjet kórháztelep volt az egész villasoron, a mi villánkban is szifiliszes katonákat gyógyítottak. Érdekes módon az oroszok följártak a ház padlására üríteni. A padlás tele volt ezzel, borzasztó bűz volt. Az ajtókat csapkodta a szél, mert az összes rézkilincs hiányzott.” Vollnhoffer Ferencné pedig így ír tapasztalatairól: „Sajnos az én drága jó Uram az oroszok bejövetele napján reggel meghalt. Elaludt. Én is úgy akartam, de nekem nem sikerült, és itt kell maradnom ezen a szörnyű világon. A villára nézve nincsen semmi kívánságom. Azt hiszem, az életben nem megyek többé oda. Igazán a világon mindenből ki vagyok fosztva.” A szovjetek a leírások szerint négyezernél is több vérbajos katonát ápoltak itt, leírhatatlan körülmények között, az egyik villa intarziás nagy ebédlőasztala például műtőasztallá avanzsált a háború alatt. Aki látta Skrabski Fruzsina Elhallgatott gyalázat című dokumentumfilmjét, annak nem kell ecsetelni, hogyan szerezték be ezek a szörnyetegek a vérfertőzést.

A Magyar Nemzet és a PestiSrácok.hu is többször feldolgozta az úgynevezett MNÜA-vagyon lenyúlását, amikor a megmaradt üdülőket egy elméletileg gyermekeket és munkásokat szolgáló közalapítványba helyezték, majd onnan az értékesebb ingatlanokat szokás szerint elkommunizálták, vagy ahogy szoktam mondani: újfent a saját nevükre vették. Vásárlásról ugyanis nem lehet beszélni, az MSZP-s felügyelet alatt működő közalapítvány egy osztrák stróman beiktatásával öt-tíz millió forintért passzolta el a villák darabját. A tolvajlás akkora volt, hogy a zavaros hátterű új tulajdonos sokáig hozzájuk sem mert nyúlni, újabb évtizednek kellett eltelnie, miközben apránként végre méltó kezekbe kerültek a nagy múltú ingatlanok. Az esetet a parlamenti vizsgálóbizottság feltárta, a feljelentések megtörténtek, nyomozgattak jó pár évig, aztán semmi több.

Mondani sem kell, hogy az eredeti tulajdonosok leszármazottai hiába kérték vissza a meggyalázott, kifosztott villáikat. Hozzá kell tenni, nagyon hasonló dolog történt ugyancsak a kilencvenes évek közepén, amikor a Fonyódot és Balatonfenyvest körbeölelő Nagyberek tízezer hektárját száz évre, hektáronként évi száz (!) forintért bérbe adták az osztrák Braun családnak, amely grátiszként (egy budai családi ház áráért) elvihette a lipicai ménest, a fenyvesi lovasstadiont, a marhatelepeket, gépeket, az állami gazdaság minden eszközét. A Somogy Megyei Törvényszék itt is úgy találta: nem ütközött a jó erkölcsbe az MSZP–SZDSZ-kormány privatizációs ügylete, sem az ingyenes földjuttatás. 

Ezért is érdemes meglátogatni a Szaplonczay sétányt, és a különlegesen szép panoráma megcsodálása közben elgondolkodni rajta, hogy kik vagyunk. Hogy lehet minket megkóstolni, leigázni és sanyargatni, de legyőzni soha.

Borítókép: A fonyódi Szaplonczay-sétány egy darabja (Fotó: Somogyi Hírlap/Lang Róbert)