Csak kérdés kérdése

Gondolkodtak már azon, vajon hány percbe telik felszerelni egy kerékbilincset, plecsnit ragasztani a szélvédőre a történtekről és megírni a büntetést? Nos, én sem, egészen néhány nappal ezelőttig, amikor is a férjem és én hosszú-hosszú idő után (és most évekről beszélek) kettesben elmentünk ebédelni. Miután befejeztük, maradt még egy kis időnk, így leparkoltunk a VI. Kerületi Jókai utcában és pontosan tizenhárom percet töltöttünk ott, ezt pedig azért tudom, mert elindítottuk a mobilparkolást, ami ugye erről pontos adatokkal szolgál.

Amikor sétáltunk vissza az autóhoz, már látszott, hogy közterületesek matatnak körülötte, odaérve pedig elénk tárult a szomorú látvány: egy kerékbilincs és két elégedett mosolyú parkolóőr. Rajtunk kívül, ha jól emlékszem, még egy autóra került béklyó az utcában, és, mint kiderült, azért, mert alig egy éve csak a kerületi lakcímkártyával rendelkező lakosok állhatnak meg a kérdéses szakaszon. Van ilyen – gondolnánk –, ám kis magyar budapesti valóságunk ennél azért összetettebb.

A férjem huszonöt éve vezet, és néhány elindítani elmulasztott parkolási büntetést leszámítva, soha semmiért nem marasztalták el, nem okozott balesetet, nem hajtott gyorsan, de még csak nem is koccant. Én még csak két éve szereztem jogosítványt, előtte tömegközlekedéssel jártam, és egyetlen esetet leszámítva sosem blicceltem vagy bújtam ki a szabályok alól. Ez a széria egészen fél évvel ezelőttig tartott (durván), azóta havi szinten fizetünk mindketten súlyos tízezreket különféle közlekedési szabálysértések után: szabálytalan helyen parkolás, sunyiban kirakott harmincas tábla körülbelül harminc méteres szakaszon az Erzsébet királyné útján, gyorshajtás (a megengedett sebességet nyolccal túllépve)... A mostani kerékbilincses esetig némán tűrtem.

Ezen a ponton azonban elszakadt nálam a cérna, az említett parkolóőr ugyanis közel negyven percen át húzta az időt a bilincs levételével, mindezt pedig olyan arroganciával és elégedettséggel, kioktatóan és szemrehányóan, hogy már-már azon gondolkoztam, talán ismerjük egymást és egy múltbéli sérelemért áll rajtunk bosszút. Töredelmesen bevallom, nem a legnyájasabb modoromban tettem fel neki a kérdést többször is arról, hogy ugyan mi tart ennyi ideig, ha felrakni olyan pikk-pakk sikerült, illetve, hogy hol állnak lesben arra várva, mikor téved ide egy nem hatodik kerületi lakos.

Egyébként egy hónappal ezelőtt én is kaptam kerékbilincset az első kerületben, akkor tizennyolc percig időztem a szüleimnél, majd szűk egy órát álltam a tűző napon az alig egyéves kisfiammal a karomban, amíg szintén csodás modorú közteresek hajlandóak voltak kiszabadítani az autómat, több mint húszezer forintos büntetést kiszabva. Az ok pedig egy lombok közé elrejtett tábla volt, amely szerint az egészségügyi szolgálat részére szabadon kell hagyni egy helyet, mivel egy orvosi rendelő elé álltam az autómmal.

Túl azon, hogy van egy elméletem arról, ilyen típusú szakmákat milyen személyiségű emberek választanak többségében, felmerült bennem a kérdés: vajon én és a férjem ennyire elromlottunk volna? Ő száguldozik, én pedig notórius tilosban parkoló lettem? Agyunkra ment volna a hőség? Később rájöttem, hogy bár valóban, egy dombon ülő vadászvizsla éberségével kell mostantól a városban közlekednem, mert bármikor kikerülhet egy új tábla, vagy megbújhat egy a lombok mögött, a lesben álló közteresek gyűrűjében, nos, két igen fontos konzekvenciát is levontam. Egy: a fővárosnak nagyon nincs pénze, és akkor még finoman fogalmaztam. Kettő: Karácsony Gergely gyűlöli az autósokat. Utóbbi egyébként több okból is butaság, például azért, mert ő is autóval jár, de azért is, mert számos olyan társadalmi csoport és külső körülmény van, ami a mai világban egy hétköznapi ember számára nélkülözhetetlenné teszi a gépkocsi használatát, legyen bármilyen modern és flott adott város tömegközlekedése. Ennek ellenére abban egyetértünk, hogy kordában kell tartani az autóforgalmat, de nem ötletszerűen felfestett biciklisávokkal, az egyik legfontosabb dunai híd kiiktatásával, vagy a fővárosi forgalom szerves részét képező útszakaszok random lezárásával hétvégékre. Ezt ésszel, koncepció mentén kéne csinálni, szakemberekkel, átgondolva, érdemben bevonva a lakosságot, nem pedig pánikszerűen, hogy így, alig egy évvel a következő önkormányzati választás előtt valamit a méhlegelőkön kívül most már fel lehessen mutatni.

És, ha már Lánchíd: azon a bizonyos lakógyűlésen, ahol eldőlt a sorsa, körülbelül annyian vettek részt, mint, amennyien egy valódi társasházi lakógyűlésen szoktak, egy olyan közepes méretűn. Budapesten azonban közel kétmillió ember él és az országos GDP majd’ ötven százalékát termeli, így a döntést reprezentatívnak nevezni erősen áthallásos, tulajdonképpen csalás. Maradjunk annyiban, hogy ez Karácsony Gergely döntése volt, némi trükkös álcával.

További Vélemény híreink

Tarlós István a Lánchídról: Ha akarom, kelekótyaság, ha akarom kóklerség!

A parkolásra visszatérve: tavaly szeptemberben érte hidegzuhanyként a fővárosiakat, hogy egységesítik a parkolási díjakat, négy zónát létrehozva, ezzel egy időben pedig drasztikusan emelték is az árakat: egyes belső kerületekben akár óránként hatszáz forintba is kerülhet, ha otthagyjuk az autónkat, a parkolóórák pedig este tízig ketyegnek. Nem utolsósorban bevezették azt is sok helyen, hogy este hat és reggel hét óra között csak helyi lakosok parkolhatnak.

A szakmai szervezetek, köztük a Magyar Autóklub szerint az intézkedés teljességgel alkotmányellenes volt, mivel semmilyen hatástanulmány vagy előzetes felmérés nem készült a brutális emelést megelőzően. Majd természetesen elkezdődött a büntetgetés, persze, csak a magamfajtákat fejik heti szinten, akkor senki nem áll lesben, amikor ámokfutók száguldoznak az Árpád hídon, nem csak mások életét veszélyeztetve, hanem ki is oltva. Nem szeretném keverni a szezont a fazonnal, a jelenlegi áldatlan állapotokra ugyanakkor jól rámutat: noha a parkolási díjakból befolyó bevétellel a kerületek gazdálkodnak, mindegyik egyéni megállapodást kötött a fővárossal arról, hogy ebből mennyi jár a központi büdzsének.

Csak, hogy mindezt számokban is kifejezzük, a fővárosi tulajdonban levő közterületeken 7674 parkolóhely található. Bevételük a parkolási díjakból 2019-ben több mint hétszázmillió forint volt, 2020-ban 947 milliónál is több, míg tavaly „csupán” 868 millió folyt be. Ez egyébként azt is jelenti, hogy a parkolási díj emelése után kevesebb pénz jutott a fővárosnak, mint előtte. Ezt az áldatlan állapotot szüntetné meg főpolgármesterünk azzal a huszárvágással, hogy minden kerülettel egységesíti a megállapodásokat, amely alapján minimalizálná a parkolásüzemeltetés költségeit, így kicsikarva magának több bevételt a ráeső közterekről. A lényeg, hogy egyre több pénz csilingeljen a kasszában, amit akár Budapestre is lehet(ne) fordítani, de miért is tenné ezt egy főpolgármester, amikor annyi minden másra kell a pénz.

Egy szó mint száz, azt a tényt azért rögzítsük, hogy valóban szabálysértést követtünk el, mert tilosban parkoltunk, tehát a csúf igazság az: jogos volt a büntetés. Ugyanakkor eszembe jutnak gimnáziumi földrajztanárom szavai, aki sokszor hívta fel rá a figyelmünket feleltetés előtt, ha túl nagy volt az alapzaj: „Csak kérdés kérdése, hogy hányast kapsz!” Ezen logika mentén még az is előfordulhat, hogy legközelebb az izzókészleteimet ellenőrzik majd, és akár hiszik akár nem, ettől nem is állunk messze, mert az ominózus kerékbilincselős esetnél nagyhatalmú parkolóőr barátom még azzal is megfenyegetett, hogy megsarcol a tiszteletlen hozzáállásomért. Nos, ha ennyivel is hozzájárulhatok a boldogságához, ám legyen. De azért azt nem árt tudni: ilyen mélyre anyagilag még Demszkyék sem süllyedtek.