Két héttel ezelőtt ígértem, hogy legközelebb részletesen írok a kapitalizmus mai bajairól, miután az első részben részleteztem, hogy tulajdonképpen mi is az a kapitalizmus, hogyan működik, kik és miért kritizálják és így tovább. Az volt az intellektuális rész, ez lesz a populáris…
A kapitalizmus tehát egy olyan gazdasági forma, amely lehetővé teszi a szabad vállalkozást, az egyéni meggazdagodást, a sikert – meg persze a bukást is. Emellett egy intézményrendszer, amely biztosítja, hogy a gazdasági szereplők meghatározott, szabályozott keretek között, kiszámítható környezetben, egyenlő feltételekkel versenyezzenek egymással.
A kapitalizmus kialakulását, korai szakaszát szoktuk eredeti tőkefelhalmozásként is emlegetni. Egy szűk, kiváltságos réteg kezében óriási vagyon koncentrálódott, ők lettek a termelőeszközök tulajdonosai, a „tőkések”, akik aztán a tulajdonnal nem rendelkező, kizárólag bérből élő, önmaguk fizikai erőforrásait áruba bocsátó munkásokat dolgoztatva lettek egyre gazdagabbak.
A „vadkapitalizmus” korában a munkavállalók teljesen ki voltak szolgáltatva, érdekérvényesítő képességük, jogaik elenyészők voltak. És ez nem valami marxista hőbörgés; ez tény. (Marx rossz válaszokat adott sokszor jó kérdésekre, jogos problémákra.) Keveseknek volt lehetősége tőkét felhalmozni, valóban vállalkozni, tulajdonosként részt venni a gazdasági versenyben. A későbbiekben azonban számos szociális vívmány is beépült a kapitalizmus működésébe. Munkavállalói jogok, tisztességesebb bér és így tovább. És valóban lehetőség nyílt sokak számára, akár kis tőkével is, a vállalkozásra. A részvénytársasági forma létrejöttével pedig a fejlesztéshez, növekedéshez szükséges tőkéhez juthattak a kisebb cégek is, de a részvények tulajdonosai is részesültek a cég növekedéséből.
A klasszikus kapitalizmusban bárkinek lehetett részvénye a különböző cégekben. A részvény nemcsak nyereség-, hanem tulajdonrészesedést és ezáltal beleszólási jogot is jelent. Természetesen egy több száz millió dolláros cégben pár ezer dollárnyi részvény még hipotetikusan sem jelent érdemi beleszólást. De ha sok kis részvényes összeáll, akkor képesek az érdekeiket közösen képviselni. A klasszikus részvénytársasági forma tehát mégiscsak valamiféle elszámoltathatóságot jelent. Egy cégnek, bár elsősorban a profitot kell szem előtt tartania, de úgy is kell gazdálkodnia és viselkednie, hogy az ne csak széles fogyasztói igényeknek, de a részvényesi elvárások széles skálájának is feleljen meg. Magyarul: nem mehet szembe sok ezer részvényes akaratával.
Ezt változtatta meg sunyin a globálkapitalizmus. Ami nem egyenlő a globalizációval. A globalizáció elsősorban logisztikai fogalom: az áruk, szolgáltatások széles köre válik elérhetővé a Föld számos pontján, illetve a termelési láncok is országok felett ívelnek át. Multinacionális cégek jönnek létre, amelyek sok országban vannak jelen, és a részvényeseik is a világon bárhol lehetnek. A globalizmus azonban azt jelenti, hogy ezek a cégek egyre jobban kivonják magukat a nemzetállamok hatásköréből, divatos eufemisztikus szóval „adóoptimalizálnak”, ami a gyakorlatban leginkább adóelkerülést jelent. És egy idő után már kifejezetten ők diktálják a feltételeket egy-egy országnak, amelyek, ha nem teljesülnek, ők szépen kivonulnak, máshová viszik a termelést vagy elérhetetlenné tesznek olyan létfontosságúvá vált árucikkeket, szolgáltatásokat, amelyeket az adott országban már nem állítanak elő, mástól pedig nehezen beszerezhetők.
Ezt az egész folyamatot kiválóan írta le Kim Stanley Robinson sci-fi író már 1992-ben, amikor megjelent világhírű, fajsúlyában Asimov Alapítványához mérhető Mars-trilógiájának első része, a Vörös Mars. A trilógiában (a Zöld Mars és a Kék Mars sajnos a mai napig nem jelent meg magyarul) gyönyörűen végigvezeti, ahogy a cégek multinacionálisból (tehát több országban jelenlévőből) előbb transznacionálissá (azaz nemzetek felettivé), majd pedig metanacionálissá (azaz nemzeteken túlivá) válnak. Vagyis: nemcsak kinövik a nemzetállami kereteket, de a nemzeteket meghaladó hatalmat is szereznek. Eközben valamiféle világkormány is létrejön – Robinson ebben is kiváló vizionáriusnak bizonyult. Természetesen mind a még megmaradt nemzeteket, mind a világkormányt a metanacionális cégek uralják.