A kommunizmus idején, a szovjet tankok árnyékában vágyakozva néztünk nyugatra. Nemcsak a demokráciát irigyeltük, hanem a kapitalizmust is. Sőt, főleg azt. A jólétet, az árubőséget, a választékot, a menő cuccokat. Azt a világot, ahol az emberek szabadon vállalkozhatnak, cégeket alapíthatnak és építhetnek, meggazdagodhatnak. Illúzió volt akkor is? Vagy mára változott meg valami?
Jogos a kérdés: tulajdonképpen mi is a kapitalizmus? Honnan ered, hogyan jött létre? A válaszokra könyvtárnyi irodalom született. Nyilvánvalóan szétfeszítenék ezen írás kereteit, de néhány alapvetést érdemes megnéznünk, hogy jobban értsük azt is, ahol ma tartunk, és hogy majd a címbéli kérdésre is megtaláljuk a választ...
A kapitalizmus jellemzésében, történeti leírásában alapvetően két megközelítés létezik. Az egyik, a liberális iskola elsősorban lélektani-társadalmi okokkal jellemzi. (Nagyon fontos, hogy itt nem a mai, „libernyáknak” gúnyolt politikai-ideológiai liberálisokról van szó, hanem a klasszikus, gazdasági liberalizmusról, ami alapvetően egy jobboldali gondolat.) Eszerint
a kapitalizmus az ember természetes, több évezredes, hasznos és bevált viselkedésmintáinak érvényesülése a gazdálkodás világában. Vagyis, hogy az ember alapvetően vállalkozó-kísérletező természetű, ösztönösen a hatékonyságra, ezáltal saját (és családja, környezete) jólétének növelésére törekszik.
(A „jólét” itt nemcsak az anyagiakat jelenti, hanem a „jól létet”, azaz az egészséget, sikert, boldogságot, elégedettséget stb. is.) Ezek a természetes emberi motivációk aztán intézményesültek: már nemcsak az egyének igyekeztek hatékonyabbak, sikeresek lenni, hanem ehhez érdekközöségekbe (céhek, „vállalatok” stb.) is tömörültek, egymás között mindenféle kötelmi viszonyokat (szerződések, hierarchikus rendek stb.) is létrehoztak. Az államok berendezkedése pedig egyre inkább abba az irányba fejlődött, hogy formálisan is olyan környezetet hozzanak létre és tartsanak fenn, ahol az említett motivációk minél jobban érvényesülhetnek.