A másik, a marxista megközelítés tulajdonképpen történelmi-kritikai. Eszerint a kapitalizmus egy sajátos termelési módszer, amely a feudalizmus bukásával és az ipari forradalommal jött létre, és a tőkések, a proletárok, a vagyonosok és a nincstelenek dichotómiájára épül. Ez a megközelítés elutasítja azt a gondolatot, hogy az emberi természeten alapul, és tulajdonképpen évezredek alatt alakult ki. Ehelyett új és mesterséges, a társadalom többségére ráerőszakolt képződménynek tartja.

Ha akarunk egy kicsit filozofálni ezen, akkor az igazság valahol a kettő között van (de nem középen): az ember valóban vállalkozó-versengő természetű, valóban sikeresebb, hatékonyabb (és másoknál jobb) szeretne lenni, ezek érdekében hajlandó (ki kisebb, ki nagyobb mértékben) akár kockázatokat is vállalni, és évezredek óta ennek megfelelően viselkedik. Ám ahhoz, hogy ebből ténylegesen egy intézményesült rendszer – vagy termelési modell – jöjjön létre, ahhoz valóban szükség volt az ipari forradalomra, és a vele párhuzamosan jelentkező eredeti tőkefelhalmozásra. A klasszikus liberálisoknak, illetve a marxistáknak tehát kb. 70-30 százalékban van igaza a kapitalizmus leírásában…

Eredményeik, sikereik pedig nem pusztán öncélúak: a sikeres gazdasági tevékenységek mások számára hasznos termékeket és szolgáltatásokat, sokszor a közösség számára is értékes újításokat, innovációkat hoznak létre. (Hogy csak egy példát említsünk, például az internetet.) Emellett más, kevésbé sikeres/tehetséges/szorgalmas/szerencsés emberek számára munkalehetőséget, megélhetést biztosítanak.

A gazdasági tevékenységében sikeres ember pedig egy idő után már nem tudja saját magára költeni minden pénzét, és nemcsak a vállalati, de a magánvagyonából is finanszíroz hasznos, önmagán túlmutató dolgokat. Persze nem minden vagyonos ember érez egyformán a társadalmi felelősség tekintetében. És az egyes tőkések, vállalkozók a dolgozóikat, alárendeltjeiket is más-más mértékben becsülik meg. De az embernek szintén természeténél fogva vannak önmagán is túlmutató motivációi, szükségletei (gondoljunk csak a pszichológiából ismert Maslow-piramis felsőbb szintjeire); „a kapitalizmus működik” állítás nemcsak azt jelenti, hogy az egyén boldogul, hanem azt is, hogy a rendszer a természetéből fakadóan, önmagától emeli a társadalmi jólétet.

Itt megint fontos néhány dolgot tisztázni. A társadalmilag is hasznos, széles körű jólétet teremtő, működő kapitalizmus nem egyenlő a szabályok és korlátok nélküli „vadkapitalizmussal”. Számos szociális elemnek kell beépülnie, amelyeket állami szinten kell garantálni. De amikor „jóléti rendszerről”, „szociális piacgazdaságról” stb. beszélünk (és mondjuk, felhozzuk példaként a skandináv országokat), annak valójában köze nincs a szocializmushoz. Svédország például a világ egyik legkapitalistább országa, ami a vállalkozások szabadságát, a piac liberalizáció­ját, a gazdasági környezetet illeti. A sikeres gazdasági tevékenységből aztán az állam magas adókat szed be, és ebből társadalmi védőhálót épített ki, amelyből széles rétegek részesülnek. De az egész jólétnek a kapitalizmus a motorja (Norvégiában pár évtizede pluszban még az olaj is); enélkül nemhogy szociális piacgazdaság nem létezne, hanem a skandinávok az éhhalál szélén tengődő halászok lennének (amilyenek évszázadokon keresztül voltak is).

Mindezekhez képest elsőre furcsának tűnik, hogy manapság milyen sok kritika éri a kapitalizmust – jobbról is! Sőt, elsősorban jobbról. 

Persze létezik még a hagyományos baloldal, amely továbbra is a marxi osztályharcos elmélet alapján szeretné átalakítani a társadalmakat. De a társadalmak ebből köszönik szépen, nem kérnek. A nyugati világban – de egyre inkább a keleti, déli, szegényebb országokban is – lassan mindenkinek van „valamije”. Amit nem szeretne elveszíteni. Ezért a társadalomfelforgató, „vegyünk el a gazdagoktól” típusú gondolatoknak nincs támogatottsága.

A mérsékeltebb, még mindig hagyományos mintákban, felosztásokban (tőkések-munkások, tulajdonosok-alkalmazottak) gondolkodó baloldal – helyesen – ma már elsősorban a nemzetközi globáltőkében látja az ellenséget, így a baloldalra korábban jellemző internacionalizmus helyett ő maga is szuverenistává vált. (Amit persze a hatalmon lévő globalista baloldal előszeretettel nevez nacionalizmusnak, hiszen ezzel a szitokszóval démonizálhatja a saját hatalmát veszélyeztetőket.) 

És ebben a szuverenista, globalizációkritikus gondolkodásban a klasszikus baloldal és a modern jobboldal – látszólag meglepő módon – nagymértékben egyetért. 

Ezért nem támogatja egyik sem az Európai Unió további föderalizálását. Ezért mondja ma fundamentális kérdésekben ugyanazt Orbán Viktor, Schiffer András és Torockzai László.

Persze vannak továbbra is különbségek. És ez így van jól. Vannak idealistább megközelítések (akár jobbról, akár balról), és van a reálpolitika. Ellenzékben könnyebb idealistának lenni – és ott annak is kell lenni! Az idea­lizmusok rengeteg szellemi energiát adnak. Kormányon, felelős pozícióban viszont jobb esetben önveszélyesek (MDF egykori „népi” szárnya, mai atlantista „igazikonzervatívok” stb.), rosszabb esetben közveszélyesek (Hitler, Sztálin, Pol Pot, Castro, Chavez stb.) lehetnek.

 Mert a háborúkat nem önmagukban a nemzetállamok okozzák, hanem a birodalmi törekvések. Ha az államoknak hegemón, pláne ha világhegemón ambícióik vannak. A migrációs válságokat is a globalizmus, a világ homogenizálására való törekvés, a „demokráciaexport” erőltetése idézte elő. A világjárványok is (akár véletlenek, akár szándékosak), az ezekre adott reakciók pedig végképp a globalizmus „termékei”. (Sőt, a WHO egész tevékenységével egyre inkább egy globális hegemóniára törekvő, a nagyvállalatokéhoz hasonló motivá­ciójú entitásként leplezi le saját magát.)

Ezekből a veszélyekből, a járványokból, a háborúkból, a válságokból persze vannak, akik profitálnak. És itt el is érkeztünk végre napjainkhoz, a kapitalizmus mai bajaihoz. 

Borítókép: Klaus Schwab alapító-elnök a Világgazdasági Fórum (WEF) éves találkozóján a svájci Davosban 2023. január 17-én (Fotó: Dursun Aydemir / Anadolu Agency / AFP)