A rendszerváltozás idején néhány közéleti téma általánosan foglalkoztatta a magyarságot. Hevenyészett listánkból az 1956-os forradalom megítélése és a kárpótlás mellett a határon túli magyarság ügyét is feltétlenül említhetjük. Annál is inkább, hiszen hosszú évtizedekig még arról sem illett beszélni, hogy egyáltalán élnek honfitársaink az elszakított területeken.
A témát már önmagában heves ellenérzések kísérték határon belül és túl is. Itthon baloldaliak, szocialisták és liberálisok hittek abban, hogy a nemzeti kisebbségekkel luxus foglalkozni a kétoldalú kapcsolatok és a nemzetközisítés rovására. Az elcsatolt területeken a többségi közösségek politikusai szerették volna elrendezni a magyarkérdést a létező legegyszerűbb módon. Aki kisebbségi, elégedjen meg azzal, amit az államtól kap, ne szerveződjön, ne követelje egyéni és közösségi jogait, felejtse el anyanyelvét, tagadja meg múltját, olvadjon be az államalkotó népbe.
Ha 2023-ban újfent áttekintjük, hogy 2010 óta milyen intézkedésekkel sikerült megerősíteni a nemzetpolitikát, azt tapasztaljuk, hogy a mai helyzet semmilyen értelemben nem emlékeztet a harminc évvel ezelőttire.
Akkor semmink sem volt, mára nagyon sok mindent elértünk. Aki magyar, állampolgár lehet az anyaországban, szavazhat, útlevelet kap. Az Orbán-kormány hathatós módon, pénzzel, pályázatokkal, ösztöndíjakkal segíti a határon túli magyar szervezeteket, civil szférát, sportéletet, egyházakat, önkormányzatokat, fiatalokat. Jó vagy kielégítő szomszédságpolitikát építettünk ki Ausztriával, Szerbiával, Horvátországgal, Szlovéniával.
Nézeteltéréseink ellenére új területeket nyitottunk meg Szlovákiával és Romániával, az ukrán–magyar párbeszédet pedig folytatni kell, amikor Kijevben némiképp rendeződik a helyet.
Vannak persze kevésbé sikeres területek is. A kisebbségi magyar nemzetrészek számára nem alkalmi eredmények, hanem az autonómia jelentené a gondok-bajok leghatékonyabb orvoslását. Ehhez azonban – és ezt már harminc éve tudjuk, érezzük – egyrészt kedvező nemzetközi feltételek, másrészt a szomszéd országok többségi támogatása, politikai akarata is szükséges. A másik baljós jel a demográfiai krízis, a Kárpát-medencei magyarság a helyes kormányzati intézkedések ellenére is drámaian fogyatkozik. Mindezek ellenére a magyarság kilátásai összességében kedvezőek, Trianon óta most vagyunk először abban a helyzetben, hogy részben mi magunk dönthetünk a saját sorsunkról.
Éppen ezért szükséges szólnunk néhány további teendőről is. Ha jobban tetszik: vizsgáljuk meg, hogyan értethetnénk meg a magyar összetartozás lényegét és fontosságát olyanokkal, akiket ez különösképpen nem érdekel. Nem azokról beszélek, akikből haragot és gyűlöletet vált ki a kisebbségi magyarság felemlítése, hiszen ők – a mi szempontunkból – menthetetlenek. Velük még párbeszédet sem szükséges folytatni a mindennapokban, hiszen nincs meg a szükséges tudásuk, tapasztalatuk ebben az ügyben, pusztán különféle politikai stigmákat szórnak és a nemzeti értékek elpusztítására törnek. Minket most azok érdekelnek, akik nem feltétlenül osztják az értékeinket, de megértéssel fordulnak a határon túli magyarság felé, csak éppen nem ismerik őket.
Az első lecke: a látogatás. Aki még nem járt Erdélyben, a Felvidéken, Bácskában, Kárpátalján, azt el kell vinnünk magunkkal. Nem is feltétlenül az a cél, hogy egyszerűen a másik országban járjunk, hanem az ott élő magyarság legfontosabb emlékhelyeit, a mindennapi élet fórumait, a tömbben vagy szórványban élők valóságos helyzetét kell szemrevételeznünk. Látogatótársunknak rá kell ébrednie, hogy több száz kilométerre a mai határoktól is létezik szervezett magyar élet, magyarul olvasnak, gondolkodnak az emberek, és – talán ez a legfontosabb – nekünk közünk van mindehhez.
Kifejezetten hasznos, ha maguk a külhoni magyarok beszélnek a saját körülményeikről, hiszen nincs ennél hitelesebb. Kerüljük a magyarországi látogatókat megszédítő pántlikás hangulatot, hagyjuk a borongást, a múlt folytonos megidézését, hiszen a valóságnál nincsen érdekesebb.
Ugyanilyen fontos, hogy a magyarországi magyar ne idegenként, hanem honfitársaként gondoljon az elszakított területen élőre. El kell magyarázni, hogy az államhatár ma már jobbára jelképes az unióban, ahol pedig még van, ott is könnyen átjárható. Vagyis határok nélkül gondolkodni, szabadon járni-kelni, vállalkozni, barátkozni, kapcsolatot építeni ma már a világ legtermészetesebb igénye, és ez a kiváltság nekünk, magyaroknak is jár. Ha pedig ezt megértettük, nyilvánvaló, hogy a csíkszeredai, kassai vagy szabadkai magyar hajszálpontosan ugyanolyan honfitársunk, mint a zalaegerszegi, nyíregyházi vagy szekszárdi. Mondjuk el azt is, hogy nem az a magyar, aki itthon fizet adót. Ilyen alapon a Londonban adót fizető magyarok sem magyarok, hanem britek (nem beszélve arról, hogy a magyarországiak közül sem fizetnek sokan itthon adót, nem is mennek el szavazni, vagyis kevesebb közük van a nemzethez, mint az elszakított területen élőknek).
Minden egyes alkalommal ki kell továbbá javítani azokat az elszólásokat, amelyekkel románnak, szlováknak, szerbnek, ukránnak nevezik a határon túli magyarokat. Ebből soha, semmilyen körülmények között nem szabad engednünk, vállalni kell az esetleges konfliktushelyzetet családban, munkahelyen, mindenhol. Éspedig azért, mert a szavak feletti hatalommal valójában magát a fogalmat, azzal pedig a cselekvőkészséget is megnyered – ha pedig lemondanánk arról a jogunkról, hogy magyarnak nevezzük a magyarokat, semmi értelme nem lenne erőfeszítéseinknek.
De a legfontosabb mégis a személyes együttlét. A családi, baráti, kollegiális kapcsolatok a Kárpát-medencében. Hogy a falunapra határon túli magyar tánccsoportot is meghívjunk. Hogy az ösztöndíjasok, új kollégák között – ha alkalmasak – helyet szorítsunk erdélyieknek, felvidékieknek, délvidékieknek. Hogy eredeti földrajzi neveinket büszkén hirdessük, és ne fogadjuk el a kisantant átírásait, saját közigazgatási elnevezéseit. Hogy a határon túl ne kérjük, ne követeljük azt, amit itthon mindig jogosnak tartunk a magunk számára. Hogy minden eszközzel kedvezzünk az ott élő magyaroknak, vegyük őket a lista élére, tegyünk, dolgozzunk értük, de soha ne holmi illúziók, hanem a végső cél érdekében. Ami nem lehet más, mint a határokon átívelő magyar összetartozás. Ennek elérésére a távoli jövőben komoly esélyünk van, hogy miért, az egy másik cikk témája lehetne. Mindenesetre munkálkodnunk kell önmagunkért, másokért, a magyar nemzet, kultúra, nyelv megmaradásáért, és erre ösztönözzünk mindenkit, akit elérünk, aki hallgat ránk, aki érdeklődik a közös sorskérdések iránt.
