Éppen ezért szükséges szólnunk néhány további teendőről is. Ha jobban tetszik: vizsgáljuk meg, hogyan értethetnénk meg a magyar összetartozás lényegét és fontosságát olyanokkal, akiket ez különösképpen nem érdekel. Nem azokról beszélek, akikből haragot és gyűlöletet vált ki a kisebbségi magyarság felemlítése, hiszen ők – a mi szempontunkból – menthetetlenek. Velük még párbeszédet sem szükséges folytatni a mindennapokban, hiszen nincs meg a szükséges tudásuk, tapasztalatuk ebben az ügyben, pusztán különféle politikai stigmákat szórnak és a nemzeti értékek elpusztítására törnek. Minket most azok érdekelnek, akik nem feltétlenül osztják az értékeinket, de megértéssel fordulnak a határon túli magyarság felé, csak éppen nem ismerik őket.

Kifejezetten hasznos, ha maguk a külhoni magyarok beszélnek a saját körülményeikről, hiszen nincs ennél hitelesebb. Kerüljük a magyarországi látogatókat megszédítő pántlikás hangulatot, hagyjuk a borongást, a múlt folytonos megidézését, hiszen a valóságnál nincsen érdekesebb.

Ugyanilyen fontos, hogy a magyarországi magyar ne idegenként, hanem honfitársaként gondoljon az elszakított területen élőre. El kell magyarázni, hogy az államhatár ma már jobbára jelképes az unióban, ahol pedig még van, ott is könnyen átjárható. Vagyis határok nélkül gondolkodni, szabadon járni-kelni, vállalkozni, barátkozni, kapcsolatot építeni ma már a világ legtermészetesebb igénye, és ez a kiváltság nekünk, magyaroknak is jár. Ha pedig ezt megértettük, nyilvánvaló, hogy a csíkszeredai, kassai vagy szabadkai magyar hajszálpontosan ugyanolyan honfitársunk, mint a zalaegerszegi, nyíregyházi vagy szekszárdi. Mondjuk el azt is, hogy nem az a magyar, aki itthon fizet adót. Ilyen alapon a Londonban adót fizető magyarok sem magyarok, hanem britek (nem beszélve arról, hogy a magyarországiak közül sem fizetnek sokan itthon adót, nem is mennek el szavazni, vagyis kevesebb közük van a nemzethez, mint az elszakított területen élőknek). 

De a legfontosabb mégis a személyes együttlét. A családi, baráti, kollegiális kapcsolatok a Kárpát-medencében. Hogy a falunapra határon túli magyar tánccsoportot is meghívjunk. Hogy az ösztöndíjasok, új kollégák között – ha alkalmasak – helyet szorítsunk erdélyieknek, felvidékieknek, délvidékieknek. Hogy eredeti földrajzi neveinket büszkén hirdessük, és ne fogadjuk el a kisantant átírásait, saját közigazgatási elnevezéseit. Hogy a határon túl ne kérjük, ne követeljük azt, amit itthon mindig jogosnak tartunk a magunk számára. Hogy minden eszközzel kedvezzünk az ott élő magyaroknak, vegyük őket a lista élére, tegyünk, dolgozzunk értük, de soha ne holmi illúziók, hanem a végső cél érdekében. Ami nem lehet más, mint a határokon átívelő magyar összetartozás. Ennek elérésére a távoli jövőben komoly esélyünk van, hogy ­miért, az egy másik cikk témája lehetne. Mindenesetre munkálkodnunk kell önmagunkért, másokért, a magyar nemzet, kultúra, nyelv megmaradásáért, és erre ösztönözzünk mindenkit, akit elérünk, aki hallgat ránk, aki érdeklődik a közös sorskérdések iránt.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)