Aki a maga tanítómestere akar lenni, annak bolond a tanítványa – vallja egy német közmondás. Kereszteket törnek le a Margit hídról Budapesten, keresztet rongálnak meg magányos kálváriákon, keresztet gyújtanak meg Vác mellett és a Budai-hegység Nagy-Szénás tetőjén is. Vegyük sorra, hogy kik ezek a keresztgyalázók! És még mielőtt ész nélkül idéznénk a Golgotáról az amúgy itt is helytálló jézusi mondatot, miszerint „bocsásd meg nekik, Atyám, nem tudják, hogy mit cselekednek”, inkább időzzünk el a Koponyák hegyének egy másik idézeténél. Merthogy a Krisztus mellett függő két lator az emberiség archetípusa.
Az egyik a kereszten is a keresztet gyalázza cinizmusával. Ő ugyanaz, mint az, aki a Margit hídon viccesnek találja a kereszttördelést, a Budapest környéki hegyekben a feszületgyújtogatást. De ugyanez a cinikus, gőgös, önmagát tanító és önmagát mindennél okosabbnak találó embertípus felbukkan az interneten is. Ha egyházról olvas, papot lát, kereszttel találkozik a közösségi médiában, látványosan odaokád valami eredendően ateista indulatot az egyházról meg a háborúkról. És gyűlöletet szítva általánosít. Szerinte minden pap pedofil, mert olvasott ilyen esetről.
Ez persze olyan, mintha egy selejtes autószerelő okán kijelenteném, hogy minden autószerelő kontár; vagy néhány hitvány orvos miatt azt állítanám nagy pofával, hogy minden orvos sarlatán.
A cinikus és kellő ateizmussal megvert indulatkommentelőt nem zavarja, hogy ő pont olyan, mint a kereszthalálon is gúnyolódó lator: ostoba, a poklot már itt, ezen a földön előkészíti magának. A józan, gondolkodó ember archetípusa a másik lator. Ők vagyunk mi, a szintén nem hibátlanok, de a legkomolyabb dolgokból nem viccet, gúnyt gyártó, a transzcendens előtt alázatra képes emberek. Mi vagyunk, akik ismerik Jézust, és Jézus tizenkét tanítványára alapozott örök építményét; a hibái (és bűnei) ellenére is kétezer éve a pályán focizó csapatát; a Mester megmagyarázhatatlan csodáját, az egyházat.
A Margit híd és a főváros környéki hegytetők keresztgyalázói nem mások, mint termékek. Egy olyan eredendően gonosz eszmének a termékei, akik nem tudják, hogy azt az életminőséget, civilizációt, amit európai, nyugati, fehér civilizációnak, életminőségnek hívunk, Európa építette fel. Az az Európa, amelyet a görög filozófia és a római jog alapjaira épülő kereszténység tett civilizációs értelemben is naggyá. Földrészünk fénykorának tanítómestere a kereszténység. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem egymást rabszolgának szívtelenül eladó afrikai törzsek, a nap 24 órájában embert áldozó dél-amerikai birodalmak és nem emberevő bennszülöttek hódítottak meg minket, mondjuk éppen Shakespeare meg a reneszánsz korszak nagyszerűségében. Megnézhettük volna magunkat.
Akik nagy vidáman keresztet törtek a Margit hídon, azoknak soha nem jutott eszébe hálát adni a Teremtőnek, hogy a világ sok jelentős orvosi, műszaki találmánya vagy a találmány alapja valamelyik európai, tehát keresztény kolostorban, valamelyik szerzetes, pap fejéből pattant ki. Akik gyáván és velejéig gonosz módon felgyújtottak egy keresztet a hegycsúcson, szinte biztos, hogy együtt bégetik az ateista és ostoba kórussal, hogy „az egyház meg a háborúk”, és persze azt is, hogy a „papok meg a háborúk”. Még véletlenül sem gondolják végig, hogy egy papnak – bár dolga a békéért való munkálkodás, de – sokkal hasznosabb, ha nem egy békemozgalomba áll be, hanem az egyénben teremt békességet. Ahogy Jézus is a személyhez szólt, nem pedig világbékéről papolt, úgy egy papnak is elsődleges dolga a szenvedőhöz fordulni. Például a rettegő vagy haldokló fiatal sráchoz a lövészárokban. Ahhoz a sráchoz, aki ha tehetné, otthon lenne. Vagy ahhoz a fiatalemberhez, aki repeszszaggatta testéből kiömlő vér éreztén már tudja, nem fogja látni az övéit ebben a világban. Ott akkor a személyben kell békét teremteni, nem a világhálón meg a hippimozgalomban. Ehhez kell a kurázsi. Hiszen Jézus sem prédikált soha rendszerek, rendszert fenntartó rendvédelem, katonák ellen (sőt: több katonatisztről is elismerően beszél). Tudta, hogy a szervezett államhoz erő kell, számára ezért is nem mozgalmak, hanem az egyén volt a fontos. A katona is.
A feszülettördelők semmit nem tudnak a Jézussal az ajkukon harcoló középkori vitézekről, a végvári hősök hitéről, de Kapisztrán Szent János ferences szerzetes és a nándorfehérvári diadal kapcsolatáról sem. Nem teszik fel a kérdést: van-e tisztességes ember, aki nem védi meg a házát és hazáját? Van-e bármi akadálya, hogy ne védjem szeretteimet, köztük testvéreimet (tehát hittestvéreimet is), ha azokat a muszlim hadsereg üldözi, rabláncra fűzi, meggyalázza vagy legyilkolja? Utoljára Mátyás külpolitikája irányult határozottan arra, hogy minél erősebb befolyást szerezzen és összefogja Közép-Európát, befolyásolja a Vatikánt ugyanennek az összefogásnak érdekében. Mindezt azért, hogy ne csak megállítsa, de ki is szorítsa a Balkánról a muzulmánokat. Sajnos az utolsó Hunyadinak már nem volt elég ideje végig vinni a felszabadításküldetést. Halálát követően a Nyugat az új világ felfedezésével és kirablásával volt elfoglalva. Itthon pedig az utolsó, karrierlehetőséget kínáló katonatoborzás egy paraszt- és polgárháborúba torkollt 1514-ben, hogy megágyazzon Mohácsnak.
Nagy a felelősségünk, egyházi iskolákat működtetőknek, hittant tanítóknak, lelkészeknek, papoknak, világi hívőknek: kik lesznek többen? Azok a „latrok”, mi, akik ismerjük Krisztust és Krisztus amúgy legyőzhetetlen, kétezer éves csapatát, az egyházat? Vagy azok a „latrok” uralkodnak majd, akik még haláluk előtt is cinikusan és önbizalommal gúnyolnak ki bármit és bárkit? Életükben keresztet törnek le hídon, hegytetőn, majd haláluk előtt pár pillanattal is maradnak önmaguk ostoba tanítómesterei? Bolond tanítványokkal…
A szerző Nagyvázsony polgármestere
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Havran Zoltán)
