2010-et követően azonban, amióta nemcsak választást nem tudnak nyerni, hanem sorra (bár a mi igényünk szerint messze nem elégséges mértékben) veszítik el kulturális, gazdasági és médiapozícióikat is, a liberálisok a köztük és a jobboldaliak közötti határvonalat már nem a politikai eliten és az értelmiségen belül húzzák meg, hanem saját maguk és a magyar nép között. Mindaz, ami az ő olvasatukban korábban a jobboldali politikai erőket és a jobboldali értelmiségieket jellemezte – a hozzáértés hiánya, a szűklátókörűség, a nacionalizmus, fasizmus, nácizmus –, mára szemükben a magyarok többségének attribútumává vált. 

 Az általuk is bevallottan mindenféle választási csalás nélkül megszületett negyedik kétharmados jobboldali győzelem után aztán elkezdődött a siránkozás a fogatlan és fogalmatlan magyarokról, akik gondolkodás nélkül szavaznak a jobboldalra, akik a saját érdekeik felismerésére is képtelen krokodilagyúak, és akikkel szörnyű dolog egy országban élni.

Voltak persze ennek már korábbi előzményei is, a rendszerváltozás óta eltelt több mint három évtizedben számtalan, a magyarokat gyalázó megszólalás és írás született, amelyek közül nehéz egyet kiemelni. Ha mégis ki kellene, akkor talán Lan­deszmann György egykori budapesti főrabbi kijelentését idézhetnénk, aki szerint, ha a zsidóság által hozott értékeket kivonnánk a magyar kultúrából, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack, vagy idézhetnénk néhai Kertész Ákos elhíresült írását, aki 2011-ben az Amerikai Magyar Népszavában úgy fogalmazott, hogy 

Ez a korábban is létezett, de a 2022-es választások óta jelentősen megerősödött liberális magyarságkép az idei nyári politikai uborkaszezonban újra a felszínre tört. Dés László egy Telex-interjúban adott hangot azon véleményének, amely szerint nálunk hiányzik a szolidaritás, a civil kurázsi és a citoyen szellem, és a magyar középosztályt csak az érdekli, hogy az autójában legyen elég benzin, és esetleg legyen egy hétvégi háza. Csillag István pedig arról értekezett a Népszavában, hogy Magyarországon hiányzik a saját erőfeszítései alapján boldoguló, öntudatos polgár, hiszen történelmileg nincs is magyar polgár, a polgár az csak szász, sváb, zsidó vagy cseh lehet, de magyar még véletlenül sem. Nem kívánok ezen a helyen belemenni, hogy hányféle definíciója létezhet a polgárságnak és a polgári öntudatnak, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a magyar vidéken – falvakban, kisebb és nagyobb városokban (sőt: még a fővárosban is) – számtalan olyan magabíró, vállalkozói tevékenységéből élő, önálló gondolkodású polgárral lehet találkozni, akik megfelelnek akár a dési, akár a csillagi polgáreszménynek, és akik Fidesz-szavazók. Csak ezt sajnos nehéz beilleszteni a liberális magyarságképbe. Amint valószínűleg a hiányos fogazatú, igénytelen öltözetű, leharcolt Népszava-vásárlókat és baloldali szavazókat is – ilyenek is teremnek szép számmal.

A nyugatiasságnak pedig számtalan alfaja létezhet, legalább annyi, ahány ország a keleti és a nyugati kereszténység határától nyugatra található; önmagában tehát a nyugatossággal – amelynek egy alfaját egyébként mi, magyarok is képviseljük – elég nehéz mit kezdeni.

Az állítólagos liberális szellemi felsőbbrendűség akkor sem mutatkozik meg, ha konkrét szakpolitikai kérdésekre terelődik a szó, ilyenkor általában más országok megoldásainak egy az egyben történő átvételét javasolják (finn oktatási rendszer, brit egészségügyi rendszer és így tovább). És miközben a jobboldali szellemi műhelyek folyamatosan építkeznek, termelik az ötleteket és az eszméket, komoly szakmai aprómunkával dolgoznak ki szakpolitikai javaslatokat, és mindezt nyilvános rendezvényeken is ismertetik (Tusványos, MCC Feszt, Tranzit fesztivál), 

Itt tartanak ma a liberálisok: az egyik oldalon határtalan egó, a másikon teljes szellemi kiüresedés. Meglehetősen siralmas állapotuk azonban – amellett, hogy jó érzéssel tölt el bennünket – nem szabad, hogy elbizakodottságra adjon okot. Hiszen olyan nemzetközi erők helyi ágensei ők, amelyek a magyar jobboldalhoz képest korlátlan erőforrásokkal bírnak akaratuk érvényesítéséhez. És ha ez az erő arra képes volt, hogy az ismert szellemi képességekkel rendelkező Joe Bident az Amerikai Egyesült Államok elnökévé tegye és hatalmon tartsa, akkor okkal tarthatunk attól, hogy a körülmények számukra megfelelő együttállása esetén hasonló nálunk is megtörténhet. A törekvés láthatóan megvan rá, úgyhogy nem árt résen lennünk. Bízzunk Istenben, és tartsuk szárazon a puskaport!

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Donáth Anna, a Momentum alelnöke füstbombát tart fel a „Boldog karácsonyt, miniszterelnök úr!” címmel meghirdetett kormányellenes demonstráción a belvárosi Alkotmány utcában 2018. december 16-án (Fotó: MTI/Mohai Balázs)