Liberálisaink 1990 óta traktálnak bennünket szellemi fölényükkel. A lassan másfél évtizede a jól megérdemelt kimúlás útjára lépett pártjuk, a Szabad Demokraták Szövetsége már az 1990 márciusában tartott első szabad választások előtt azzal kampányolt, hogy ők tudják, hogyan kell levezényelni egy rendszerváltást („Tudjuk, merjük, tesszük!”). Kampányuk sikeres volt: az erős antikommunista retorikával kísért szakértői arcél jelentős szavazatszámot eredményezett, többek között a belőlük aztán hamar kiábrándult, és természetes politikai otthonukat a jobboldalon megtalált nyugat-dunántúli választók körében. Később persze kiderült, hogy sem az antikommunizmus, sem a hozzáértés nem volt igaz, de erre ráment jó néhány évünk.
A liberális szürkeállomány mítosza hosszú ideig tartotta magát, annak ellenére, hogy az 1994-es választásokra a Horn-féle MSZP építette fel és alakította sikeres politikai marketingeszközzé a „szakértelmet”, ami a rendszerváltoztatást kísérő természetes gazdasági megrázkódtatásokkal és a kádári nosztalgiával karöltve abszolút többséget eredményezett számukra az 1994 és 1998 közötti Országgyűlésben.
A liberálisok azonban lenézték a szocialistákat, és magukat mindvégig a szellemi felsőbbrendűség letéteményeseinek tartották. És természetesen nemcsak a koalíciós partner szocialistákkal, hanem még inkább a jobboldaliakkal szemben, akik szemükben a „mucsát”, a szerintük buta, semmihez nem értő, primitív, falusi magyarokat jelenítették meg. Ezt a kettősséget – a felvilágosult, okos, hozzáértő liberálisok, és a buta, primitív, semmihez nem értő jobboldaliak – a liberálisok ma is vallják.
2010 előtt, amikor a kádári elittel való szoros összefonódásnak, a 90 százalékban a baloldal által uralt médiának, a gazdasági kulcspozíciók kézben tartásának és a korlátlanul rendelkezésre álló erőforrásoknak köszönhetően hatalmon – ha nem is mindig kormányon – voltak, a liberálisok az éles határvonalat saját maguk és a jobboldal között húzták meg. Egyfajta politikai és szellemi-intellektuális határvonal volt ez két politikai és értelmiségi csoport között. Egyik oldalon az országot és a népet vezetni hivatott, mindent tudó, felvilágosult, européer liberális értelmiségi és politikusi gárda – az ehhez a politikai többséget biztosító szocialistákkal –, másik oldalon a semmihez nem értő, amatőr, szűklátókörű, ráadásul nacionalista, olykor fasiszta vagy náci, komolyan vehető szellemi hátországgal és értelmiségi holdudvarral nem bíró jobboldali politikai pártok.
2010-et követően azonban, amióta nemcsak választást nem tudnak nyerni, hanem sorra (bár a mi igényünk szerint messze nem elégséges mértékben) veszítik el kulturális, gazdasági és médiapozícióikat is, a liberálisok a köztük és a jobboldaliak közötti határvonalat már nem a politikai eliten és az értelmiségen belül húzzák meg, hanem saját maguk és a magyar nép között. Mindaz, ami az ő olvasatukban korábban a jobboldali politikai erőket és a jobboldali értelmiségieket jellemezte – a hozzáértés hiánya, a szűklátókörűség, a nacionalizmus, fasizmus, nácizmus –, mára szemükben a magyarok többségének attribútumává vált.
A határvonal tehát immár nem két politikai-ideológiai csoport, hanem a liberálisok és a magyarok többsége, a „nép” között húzódik. Legerősebben a 2022-es országgyűlési választások után jelent ez meg, amikor a belvárosi buborékból vidékre szavazatot számlálni és feltételezett választási csalásokat megelőzni hivatott liberális úrifiúk és úrilányok „lementek” vidékre (vidékre ők mindig lemennek, legyen szó akár Salgótarjánról, akár Szegedről, ezzel is folyamatos verbális kifejezését adva felsőbbrendűségüknek), és rácsodálkoztak a magyar valóságra.
Az általuk is bevallottan mindenféle választási csalás nélkül megszületett negyedik kétharmados jobboldali győzelem után aztán elkezdődött a siránkozás a fogatlan és fogalmatlan magyarokról, akik gondolkodás nélkül szavaznak a jobboldalra, akik a saját érdekeik felismerésére is képtelen krokodilagyúak, és akikkel szörnyű dolog egy országban élni.
Voltak persze ennek már korábbi előzményei is, a rendszerváltozás óta eltelt több mint három évtizedben számtalan, a magyarokat gyalázó megszólalás és írás született, amelyek közül nehéz egyet kiemelni. Ha mégis ki kellene, akkor talán Landeszmann György egykori budapesti főrabbi kijelentését idézhetnénk, aki szerint, ha a zsidóság által hozott értékeket kivonnánk a magyar kultúrából, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack, vagy idézhetnénk néhai Kertész Ákos elhíresült írását, aki 2011-ben az Amerikai Magyar Népszavában úgy fogalmazott, hogy
a magyar genetikusan alattvaló”, aki „boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot.
Ez a korábban is létezett, de a 2022-es választások óta jelentősen megerősödött liberális magyarságkép az idei nyári politikai uborkaszezonban újra a felszínre tört. Dés László egy Telex-interjúban adott hangot azon véleményének, amely szerint nálunk hiányzik a szolidaritás, a civil kurázsi és a citoyen szellem, és a magyar középosztályt csak az érdekli, hogy az autójában legyen elég benzin, és esetleg legyen egy hétvégi háza. Csillag István pedig arról értekezett a Népszavában, hogy Magyarországon hiányzik a saját erőfeszítései alapján boldoguló, öntudatos polgár, hiszen történelmileg nincs is magyar polgár, a polgár az csak szász, sváb, zsidó vagy cseh lehet, de magyar még véletlenül sem. Nem kívánok ezen a helyen belemenni, hogy hányféle definíciója létezhet a polgárságnak és a polgári öntudatnak, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a magyar vidéken – falvakban, kisebb és nagyobb városokban (sőt: még a fővárosban is) – számtalan olyan magabíró, vállalkozói tevékenységéből élő, önálló gondolkodású polgárral lehet találkozni, akik megfelelnek akár a dési, akár a csillagi polgáreszménynek, és akik Fidesz-szavazók. Csak ezt sajnos nehéz beilleszteni a liberális magyarságképbe. Amint valószínűleg a hiányos fogazatú, igénytelen öltözetű, leharcolt Népszava-vásárlókat és baloldali szavazókat is – ilyenek is teremnek szép számmal.
