Hogy honnan is indult el az egész? Azt hiszem, az első igazán ostoba mondat 2015. augusztus 31-én hagyta el Angela Merkel akkori német kancellár száját: sikerülni fog, megoldjuk! – célzott ezzel arra a közel 2,5 millió illegális migránsra, akik akkor Európába özönlöttek, konkrét okkal és szándékkal. És, bár minden bizonnyal voltak közöttük olyanok, akik valóban menekültek, jócskán akadt közöttük megannyi Juszuf, aki személyazonosságát, korát és szándékát letagadva, szétszóródva Európa különböző nagyvárosaiban, vizet vagy csetreszeket árulva a Louvre környékén vagy Berlinben valahol, csak egy jelre vár.
Az Európai Unió hivatalos adatai szerint 2022-ben közel egymillió menedékkérelmet nyújtottak be az EU-ban, ami 52,1 százalékkal több, mint 2021-ben, és ez a legmagasabb szám 2016 óta.
A 2015–2016-os migrációs válság tetőpontján a kérelmezők száma elérte az 1 221 690-et. Ők pedig azok, akik legálissá akarták tenni az ittlétüket, vagyis, akiket a statisztikák „látnak”. A legtöbb menedékkérelmet szírek, afgánok, venezuelaiak és törökök nyújtották be – ezek együttesen az első menedékkérők közel negyven százalékát tették ki, vagyis majdnem a felét.
Nem kis számok – gondolhatnánk, aki elrendelte ezeknek az embereknek a befogadását, biztosan kész tervvel a fejében tette azt arra nézve, hogyan fogja őket elhelyezni és beilleszteni a kontinens országaiban. Nos, nem. Európa a keblére ölelt több millió ismeretlen szándékú, a kultúráját sem nem ismerő, sem nem tisztelő – tisztelet a kivételnek – embert, akikkel most nem tud mit kezdeni. Olyannyira nem, hogy egy, a németek körében két évvel ezelőtt készült felmérés szerint a lakosság nagy része (53 százalék) úgy gondolja, nem sikerült Németországnak megbirkóznia a menekülthullámmal.
