Elliot álma

Azzal, hogy milyen elképesztő ellentmondások és bődületes hazugságok világában élünk ma, egy egyszerű hétköznapon is könnyedén szembesülhetünk. Tudják, a kisfiam rajzolt egy csigát. Csütörtök volt és ő lelkendezve mesélte nekem, hogy délelőtt az óvodában ezzel foglalatoskodtak, majd vészjóslóan, ahogy szokta, hozzátette, hogy ugye tudom, hogy a többi gyereket nem szabad festékkel összekenni. A nap ennek lázában telt, majd elérkezett a péntek és, ahogy sétáltunk be reggel a csoportba, az ajtó melletti tablón ott díszelgett mind a tizensok csiga. Kérdeztem a kisfiamat, hogy melyik az, amit ő készített, de mire válaszolhatott volna, az óvó néni elmondta, hogy sajnos nem tüntethetik fel a kifüggesztett munkákon, hogy melyik kié, mert hiszen a GDPR, meg adatvédelem és a gyerekjogok. Vagyis, ha az intézmény kitenné egy tablón, hogy Kovács Józsika milyen ocsmány csigát rajzolt, Szabó Julcsika bezzeg milyen gyönyörűt, sérülnének a személyes jogaik, mert ezt mindenki láthatná. A tablón egyébként az is kint volt, hogy az épületben valakinél fejtetűt találtak, szóval mindenki figyeljen fokozottan. Hogy melyik csoportban, kinél, azt szintén nem lehet megtudni. A lényeg tulajdonképpen nem is ez.

A GDPR az Európai Unió általános adatvédelmi rendelete, amit 2016-ban fogadtak el, rá két évre pedig már alkalmaznia is kellett a tagállamoknak. A személyes adatok védelme alapvető jognak számít, de azt is tudni lehet, hogy az EU rendelkezik a legszigorúbb adatvédelmi szabályokkal.

Milyen kiváló teljesítmény – gondolhatnánk, végre valamitől tényleg megvéd ez a közösség, ugyanakkor nem tudok nem arra gondolni, mekkora álszentség, hogy nem láthatom, ki milyen csigát rajzol, abban a korban, amikor a telefonom a fehérneműméretemen keresztül, az étkezési szokásaimon át a bankkártyaadataimat is tudja, és minden túlzás nélkül állíthatom, a gondolataimba is belemászik. És ettől még csak igazán távol tartani sem tudom magam, mert egy sor munkahely például kötelezővé teszi a Facebook-jelenlétet, mondjuk kapcsolattartás céljából, de álszent módon azért is, hogy maga a munkáltató is lásson arról némi infót, mégis mivel töltik a szabadidejüket az alkalmazottaik.

Nem mellesleg az óvodák, iskolák és bölcsődék a szülőkkel is mind közösségi oldalakon létrehozott csoportokban tartják a kapcsolatot, tehát olyan verzió, hogy valaki nincs regisztrálva, nem igazán működik. Ez az a felület egyébként, ahol, ha akárcsak üzenetben is továbbítok például valamelyik családtagomnak a gyerekemről fotókat, komolyan fennáll annak a veszélye, hogy valakik, valahol rossz szándékkal megszerzik azokat viszonylag könnyedén, és felhasználják különféle bűncselekmények elkövetéséhez. Merthogy ezen keresztül egy gyanútlan szülő gyermekéről valóban rengeteg információt össze lehet gyűjteni. Innen nézve pedig a csigás történet olyan, mintha a házamba betörő szökőárral szemben egy tekercs celluxszal próbálnám meg megerősíteni az ajtókat.

További Vélemény híreink

Már a Holdról is látszik!

És, ha már a gyerekeknél és a közösségi médiánál tartunk, ugyancsak a héten történt abszurd listámat erősíti az a hír, hogy gendersemlegessé tennék az Oscar-díjak színészi kategóriáit, azaz nem lenne legjobb férfi vagy női főszereplőnek járó elismerés, hanem simán csak a legjobb színész kapná a szobrocskát. A kezdeményezés egyik nagy támogatója Elliot Page, aki amúgy Ellen Page-nek indult, csak menet közben rájött, hogy férfi, és most szeretné, ha a világ „túllépne a bináris gondolkodásnak ezen fokán”.

Kapaszkodjanak meg, van már néhány olyan rangos díjátadó, ahol Ell(en)iot álma teljesült, és megszűnt a nőket és a férfiakat különválasztó, elmaradott és kirekesztő díjosztogatás. A Brit Awards példának okáért már csak az Év előadóját választotta ki, aki 2022-ben történetesen Adele lett. Az énekesnő elkövette azt a hibát, hogy köszönetnyilvánításában elhagyta a száját a „nő” szó, sőt egyenesen kimondta, hogy szeret nő, hovatovább női művész lenni. Azóta ugyanis támadások sora éri, mondván, „transzkirekesztő” – jelentsen ez a szó bármit is.

A hatalmas hazugság és öngól pedig ott van a történetben, hogy a nemsemlegességre készülő Oscar-díjra próbálják meg jelölni azt a Barbie-filmet is, amely éppen a női és a férfiszerepeket hangsúlyozza és erősíti – teszi ezt jól vagy rosszul, ízlés dolga. Nem mellékes tény azért, hogy Greta Gerwig filmjének pusztán tizenhét napra volt szüksége ahhoz, hogy elérje az egymilliárd dolláros árbevételt (360 milliárd forint) – már ami a jegyeladásokat illeti –, de rekorder a tekintetben is, hogy mindezt női rendezőként érte el, előtte ugyanis ez még senkinek nem sikerült. A legkevésbé sem szeretnék „transzkirekesztő” lenni, de vajon mennyi esélye van nyerni, vagy akár még csak a jelölésre is? Tulajdonképpen semmi, mert a film közepén Barbie nem jön rá, hogy ő igazából egy meleg férfi, akit csak egy jó sebész választ el attól, hogy végre szabadon élje az életét.

Talán mindezekből is kitűnik, milyen hihetetlen ideológiai és elvi káosz van körülöttünk. És, hogy mennyire álszent dolog a gyermekek védelmére hivatkoznia a Nyugatnak úgy, hogy közben már csecsemőkortól kezdve öntik rájuk minden fórumon és sulykolják a számukra éppen fontos verdikteket.

Ebben a hatalmas identitászavarban és értékválságban pedig Magyarországon, a világ összességét tekintve egy gyufásskatulyányi kis helyen lezajlik egy csúcstalálkozó, ahol nem a nemek közötti határok kiradírozásáról vagy a teljes önmegvalósítás szabadságának minden szintű biztosításáról van szó, hanem például arról, hogy egy erős társadalomnak az édesanyákon kell alapulnia, a gyermekek születése pedig nemcsak itt, Európa túlfelén, hanem a teljes kontinensen kulcskérdés. Mindez pedig azért bír komoly súllyal, mert erős ellenpólust képvisel abban a világban, ahol már lassan azt is szitokszó kimondani, hogy nő vagy férfi vagyok. A demográfiai kérdéseket ugyanis nem lehet a gender oldaláról megközelíteni, talán éppen ez benne a szép.

További Vélemény híreink

Forradalmi ellendrukkerek

Beszédében Orbán Viktor azt mondta, a konzervatív szakpolitikák inkubátorháza vagyunk, ennek legsikeresebb eleme pedig éppen a családpolitika. És, hogy a kettő mennyire összefügg, talán egy kedves barátom szavaival tudnám jól példázni: az ember legkésőbb akkor kezd el konzervatívan gondolkozni, amikor megszületnek a gyermekei. Legfőképpen talán azért, mert igaz az, hogy az ő jóllétük nem (csak) a zsebben, hanem elsősorban fejben dől el. Vagyis a közgondolkodásban, a családokhoz, szülőséghez való viszonyulásban az egyén és a társadalom szintjén, a megbecsültségben és igen, azon is múlik, hogy anya nő, apa pedig férfi. Nekünk, akik itt élünk, fogalmunk sincs arról, milyen komoly elvi kapaszkodót jelent ez a banálisnak tűnő kijelentés – éppen azért, mert Magyarországon ez még annak számít. De ha csak kettőt lépünk nyugatabbra, rájövünk, milyen komoly súlya is van ennek a mondatnak az Ell(en)iot Page-ek, a Brit Awardsok, a közösségi médiumok bullshitje közepette, és úgy általában, az általános közgondolkodás állapotának fényében.

Az EU adatvédelmi szabályzata ugyanis akármilyen szigorú is, legfeljebb attól véd meg ma minket, hogy kiderüljön, a Kovács Józsika lett valahol tetves, és egyébként a csigarajzolás nem az erőssége. Azt hiszem, a gyermekeinket ma nem ettől kell elsősorban védeni, a személyiségi jogaik ugyanis nem ettől csorbulnak igazán. Olyan alapvető tájékozódási pontokon kell őket erősíteni, mint a nemiségük, a normarendszerük és az egészséges erkölcsi mércéjük, bármilyen banálisan is hangzik. Azt hiszem, ma ennél fontosabb feladat nincs!

Borítókép: Margot Robbie ausztrál színésznő és Ryan Gosling kanadai színész a Barbie című film bemutatóján Londonban 2023. július 12-én. A filmet az amerikai Greta Gerwig rendezte (Fotó: MTI/EPA/Andy Rain)