Természetesen a választók sosem egydimenziósak (azaz nem egyetlen szempont alapján döntenek), illetve ha sok választó nagyjából le is szűkíti a döntését egy-egy, általa legfontosabbnak tartott szempontra, ezek a szempontok különböző embereknél mások és mások lehetnek. A politikusoknak nagyon sok ilyen „skálán” kell elhelyezniük a választókat (és önmagukat), majd ezeket a skálákat valahogy összefésülni, és megtalálni az arany középutat. (A politika tehát bonyolult matematika is egyben.)

Nézzünk egy egyszerű példát: tiltsuk be kerek perec az abortuszt! Ettől sok életpárti, hívő ember lelkes lesz. De lehet-e velük választást nyerni? (Tíz évvel ezelőtt Lengyelországban talán igen, de ma már valószínűleg ott sem.) Ez a szigorú álláspont sokakat taszít. A másik véglet: liberalizáljuk teljesen az abortuszt. Ez viszont szintén sokakat fog taszítani. Akik szerint a magzati élet teljes értékű élet, ami a fogantatás pillanatában kezdődik, és Isten ajándéka. De azokat is, akik egyszerűen úgy gondolják, hogy egy felelőtlen éjszaka következményét nem lehet csak úgy büntetlenül „semmissé tenni”. (Persze az is lehet, hogy egy adott társadalomban a legtöbb ember számára az abortusz nem kardinális kérdés, nem ez alapján dönt – ez esetben ezzel a „skálával” nem különösebben kell foglalkozni, vagy legalábbis csak erre fogékony célcsoportoknak érdemes beszélni róla.)

Az arany középút leginkább ezt az elvhű pragmatizmust jelenti. Először is a valóság felismerését. A megváltoztathatatlan adottságok elfogadását, ugyanakkor a megváltoztathatók megváltoztatására való hajlandóságot és képességet. És ami talán a legfontosabb: a bölcsességet a kettő felismeréséhez. Vagyis: mi az, amihez alkalmazkodni kell, és mi az, amiben van mozgástér. Majd pedig ezt a mozgásteret amennyire csak lehet, tágítani. Közben kompromisszumokat is kötni.

Amikor valaki nem vesz tudomást a valóságról, dogmákhoz ragaszkodik, akár nagyon nemes, de irreális célokat, ideákat kerget, nem képes különbséget tenni a megváltoztathatatlan és a megváltoztatható, a kardinális és az irreleváns között, de legalábbis valamiféle fontossági sorrendet felállítani, azt nevezhetjük – jóindulatúan – idealizmusnak (esetleg értékalapú politizálásnak), de hívhatjuk őket fantasztáknak vagy egyszerűen csak politikai amatőröknek is. (És tegyük hozzá: az amatőrök számos területen ön- és közveszélyesek tudnak lenni.)

Az úgynevezett „igazi konzervatívok” pedig teljes meggyőződéssel hiszik, hogy értékalapon állnak. Sokukra ez igaz is, de számos opportunista is van köztük, beleértve azokat, akik ezt az opportunizmust saját maguknak sem ismerik be, és morális felsőbbrendűséggel fürdenek a saját dicsfényükben. Valójában ők mindannyian társutasai a globalista baloldalnak. Szervilis behódolók, akik ugyan elvesztenek minden választást, de rettentő büszkék rá, hogy ők „nem populisták”. Tegyük hozzá, a marginális jelentőségű hazai „igazi konzervatívok” mellett sajnos ez jellemző ma az amerikai Republikánus Párt fősodrára is, és ezért el is veszítik sorra a választásokat.

Mert ami nem felel meg az ő finnyás, „felvilágosult” ízlésüknek, az mucsai. És persze rasszista, kirekesztő, autokrata, szélsőjobboldali, diktátor – mikor mi épp a kedvenc íz a globalista baloldali terminológia fagylaltospultjában. Mert hogy ma már csakis szélsőjobboldali lehet bárki, aki Trockijtól kicsit is balra áll. A mainstreamben, a nemzetközi politika fősodrában ennyire balra tolódott az egykori közép.

A túloldalon pedig ott van a másik véglet: a fantazmagóriák és fantaszták, az idealizmusok és idealisták. Akiket nem érdekelnek a realitások, és mindent leegyszerűsítenek. Nem számít a gazdaság, a munkaerőpiac, a nemzetközi érdekérvényesítő képességünk stb. Nem kell nekünk semmilyen nemzetközi szervezet, külföldi kereskedelmi partner, befektető stb. Ne legyen akkumulátorgyár, ne jöjjenek határozott idejű vendégmunkások elvégezni a nemzetgazdaságunk számára nélkülözhetetlen, de magyarok által már nem vállalt munkákat. Ne vegyünk részt a gyártási, kereskedelmi, ellátási láncokban. Ne legyen semmi, ne jöjjön ide senki... Majd a pilisi szívcsakra mindent megold… És persze köztük is van sok-sok opportunista, aki csak szavazatszerzés céljából hergel ilyenekkel.

Oké, ne legyünk teljesen cinikusak; a radikális jobboldalon van számos elv, gondolat, amivel egyet lehet érteni. A határon túli magyarokkal való szolidaritás. A globalista, internacionalista szervezetekkel, a multinacionális vállalatokkal szemben a nemzeti szuverenitás megőrzése. De ez sem történhet egy szál karddal a tankok ellen. A nemzetközi tőkét nemhogy be kell engedni, hanem kifejezetten ide kell vonzani. Mert különben a szomszédba mennek, és akkor Románia tényleg elhúz mellettünk, nem csak a Telex–444–HVG hazudja majd, hogy az alfelüket nézzük. De a nemzetközi tőkét úgy kell idekötni, hogy ne kiszolgáltatva legyünk, hanem kölcsönös függésben. Hogy ne érje meg nekik egyszer csak lelépni.

És ma Magyarországon ezt láthatjuk: a globális ellátási láncoknak nem a végén vagyunk, hanem horizontálisan és vertikálisan is mélyen integrálódva. Azaz nemcsak egy adott termék előállítási láncában vagyunk tényezők, hanem a termékhez egy-egy ponton kötődő további komplett ellátási láncokban is. Sőt, sokszor mi vagyunk a láncok közötti kapocs. Eklatáns példa erre az autó- és az akkumulátorgyártás.

És még sok-sok aspektust fel lehetne hozni. Józanul, kiegyensúlyozottan, a középúton haladva kell egy országot kormányozni. De van még egy fontos mondás, L. Neil Smith libertárius politikai aktivista és sci-fi írótól: „A nagy emberek nem középre mozdulnak. A nagy emberek elmozdítják a közepet.” Ezt látjuk most Magyarországon: a közép megy vissza balról jobbfelé, a helyére.

Borítókép: A globális érdekeket képviselő Európai Parlament ülésterme (Fotó: AFP/Frederick Florin)