Ennek a harcnak sosem lesz vége. Azt csak a kommunisták hazudták (talán remélték is) anno, hogy „ez a harc lesz a végső”. A harcnak csak akkor lehet vége, ha – az iszonyú túlerő és vérveszteség miatt nem tudván folytatni a heroikus ellenállást – megadjuk magunkat (mint 1849 őszén és 1956 telén), vagy ha megsemmisítenek.
Ez utóbbira, istennek hála, sem a mongolok, törökök, Habsburgok, sem a nácik és a szovjetek nem voltak képesek. A brüsszeli birodalmi bürokraták sem lesznek, hiába vetették s vetik be ellenünk fortélyos trükkök és aljas zsarolások százait. A sokat emlegetett európai értékekre, jogállami elvekre, írott és íratlan szabályokra, nem utolsósorban a józan észre és a méltányosságra teljesen fittyet hányva.
Hogyan is írta a mi drága, hunyt mesterünk, Arany János:
Ezelőtt a háborúban / Nem követtek semmi elvet, / Az erősebb a gyengétől / Amit elvehetett, elvett. / Most nem úgy van. A világot / Értekezlet igazgatja: / S az erősebb ha mi csinyt tesz, / Összeűl és – helybehagyja.
(Civilizáció) Igen, értekezlet értekezlet hátán. Ahol az erősebb persze nem mi vagyunk. S az utóbbi időben általában egyedül állunk, ülünk a tárgyalóasztalnál, szemben huszonhat „barátunkkal”. Akik közül többen is – titokban – velünk vannak, de nyíltan – ha színt kell vallani, a következményeket vállalni – nem mernek.
Lehet, érdemes így harcolni? Ilyen egyenlőtlen erőviszonyokat, ilyen ellenséges, őrjöngő ránk uszulásokat látva, mint ezen a héten is, sokadjára. Igen, érdemes – amíg lehet. S ahogy lehet. Reményik Sándor erdélyi költő írta feledhetetlen, mának is szóló versében majd száz éve:
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább, / És amit hagynak, egyre kevesebb: / Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz, / S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, / Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból, / A töredéket eltört mondatodból, / Minden megmaradt árva keveset: / Ahogy lehet…
Nem adhatjuk fel a harcot. De ne is áltassuk magunkat azzal, hogy ha majd júniusban az európai parlamenti választásokon és novemberben az amerikai elnökválasztáson fordul a szél, akkor elzárhatjuk a puskaport a szekrénybe. És a Csendes-óceánnál véget érnek a csaták – dalolták vígan a vörös amuri partizánok, de mi (ha realisták vagyunk) tudjuk,
soha nem érnek véget a csaták. Sem az idén, sem jövőre, sem azután. Csak az lehet a vigasz, egyben bátorítás minden magyar hazafi számára, amit Goethe idős Faustja végső bölcsességként kimondott: „szabadság, élet nem jár, csak azoknak, kiknek naponta kell kivívniuk”.
Naponta! És ahogy lehet. Így készüljünk az előttünk álló év kihívásaira és küzdelmeire is.
