A gyapjas mamut visszatér. A látszattal ellentétben ez nem egy hollywoodi szuperprodukció címe, bár a történet kapcsán joggal merülhet fel emlékeink ködéből akár a Jurassic Park is. 

Részemről repesve várom, hiszen a gyapjas mamut vagy tízezer évvel ezelőtt kiiktatta magát az evolúcióból, azaz kihalni méltóztatott, ahelyett, hogy szépen lassan átképezte volna magát mondjuk elefánttá. Tízezer év ebben a műfajban egyébként nem is olyan sok, a gyapjast például vagy hatvanötmillió év választotta el a dinoszauruszoktól, ami azért nehezebben felfogható. Ugyanakkor ebben a tízezer évben kacskaringós utat járt be az emberiség, attól kezdődően, hogy a piramisok építői szétröhögték magukat azon, hogy milyen elképzelései lesznek majd az utókornak az építmények keletkezésével kapcsolatban, egészen odáig, hogy egy lánglelkű genetikus a gyapjas mamut feltámasztásával véli megoldani a Föld bolygó lakosságának legégetőbb problémáit. Mert hogy erről van szó, amennyiben nem szól közbe egy kóbor meteor, hamarosan megszületnek az elefánt–mamut-kombók, helyreáll a megtépázott ökoszisztéma, és dalra fakad a biodiverzitás.

A genetika tudományának nem kellett tízezer év, hogy maradandót alkosson, elég volt néhány esztendő ahhoz, hogy az azóta elhunyt világhírű birkától eljusson a gyapjasig és a mindenféle növény- és állatkísérleteket körüllengő morált elnézve az lenne a csoda, ha különféle laborokban nem menne már a sufnituning emberekkel is, hogy aztán szélnek eresszék a replikánsokat mint valami vírusokat és baktériumokat, amelyekből már felhalmozódott akkora készlet, hogy ki lehessen nyiffantani a túlnépesedés okozóit. Kifelé, mint mindig, természetesen most is az megy, mint a génkezelt gabonáknál, a műhúsnál, a mesterséges intelligenciánál és az összes többi szemétnél, hogy mindez az emberiség megmentésének érdekében történik és véletlenül sem a még magasabb extraprofit elérése a cél.