Ha az ember az amerikai előválasztásokat próbálja követni, könnyen elveszíti a fonalat. Az egymásnak feszülő érdekcsoportok rivalizálása egy XVIII. századi köztársaság működését idézi fel – posztmodern díszletek között. Egy kétarcú Amerikát látunk: az egyik a vallásos és szorgalmas emberek országa, akik azt várják a politikától, hogy hangolja össze a szabadság és a rend egymásnak feszülő igényét. A másik a nagyvállalatok átláthatatlan világa, amelyik újabban neomarxista retorikával igyekszik kendőzni globális ambícióit. Hogy jutottak idáig tengerentúli barátaink?
Az első amerikai elnökválasztás idején, 1788-ban még nem voltak pártok – a szó akkori, angolszász értelmében sem. E formációk az 1800. évi választáson versengtek egymással első ízben, de a mindmáig meghatározó demokrata–republikánus felosztás csak a polgárháború után stabilizálódott. Talán meglepőnek tűnhet, de az amerikai választási rendszer már kezdetben sem volt demokratikus, és nem is szánták annak.
Az Egyesült Államok a mai napig res publica: köztársaság. Az elnököt de jure megválasztó elektori rendszert az alapító atyák pontosan a nép változékony hangulatának ellensúlyozása végett hozták létre.
Ez annyira jól sikerült, hogy a későbbiekben több alkalommal is hatalomra jutott olyan elnök, aki összességében kevesebb szavazatot kapott, mint amennyit ellenfele. Ez azonban legfeljebb demokratikus deficitnek nevezhető.
Az oligarchikus rendszer kiépülése a század második felére tehető. Ezt nevezte Mark Twain a korrupció aranykorának (gilded age). Ekkor emelkedtek fel azok a mágnáscsaládok, amelyeknek a neve a mai napig ismerősen cseng, mert összeforrtak valamilyen iparággal: a Carnegie az acéllal, a J. P. Morgan a pénzüggyel, a Rockefeller az olajjal.
A pártok és a mögöttük álló befektetők viszonya – a dolog jellegéből adódóan – sosem volt áttekinthető. Némiképp leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy napjainkban a republikánusokat elsősorban az élelmiszeripar, a nehézipar és a vegyi ipar támogatja, míg a demokratákat az immateriális javakat előállító szektor (pénzügy, biztosítás, információs és kommunikációs technológia és a hasonlók). Ez természetesen igen durva leegyszerűsítés, hiszen
minden óriásvállalatnak elemi érdeke, hogy mind a két nagy párton belül mélyreható kapcsolatrendszert tartson fenn lobbisták, szakértők és konkrét misszióval felépített politikusok sokaságán keresztül. Az amerikai közélet befolyásolásának tehát számtalan módja létezik, de felismerhető egy alapstruktúra, ami nem más, mint az alapítványok hálózata.
Az alapítványok jelentősége az úgynevezett big three megalakulásával nőtt meg (Carnegie Alapítvány [1905], Rockefeller Alapítvány [1913], Ford Alapítvány [1936]). A hatalmas vagyontömegeket elsősorban adóelkerülés céljából önállósították a korabeli iparmágnások. E jogi személyek száma azonban ugrásszerűen megnőtt a második világháború után, és ma már döntő hatást gyakorolnak a médiára és a kultúrára. Elsősorban az alapítványok által fenntartott intézményeken keresztül szerveződik a politika, és így történik a politikusi humánerőforrás utánpótlása is. A konzervatív, libertárius, illetve klasszikus liberális világnézetű mágnások leginkább olyan szervezeteket szponzorálnak, amelyek a Republikánus Párthoz köthetők. A korábban neoliberálisnak nevezett, ma már inkább progresszív, woke pénzemberek ellenben olyanokat támogatnak, amelyek előszeretettel nevezik magukat centristának. De a legszívesebben olyan jelzőket aggatnak magukra, amelyek a pártpolitikától való függetlenséget, szakmai alapon történő szerveződést sugallnak, így lett tele a közélet politizáló álcivil szervezetekkel, amelyeknek működési területe a környezetvédelem, a menekültek segítése, a sajtószabadság – vagy a tetszőlegesen alakítható tartalmú emberi jogok.
Az alapítványok további intézményeket tartanak fenn, de a politikai döntéshozatal előkészítése szempontjából a legfontosabb az úgynevezett think tank, amit magyarul – jobb híján – agytrösztnek szoktunk mondani. Az üzleti világ, az NGO-k igazgatótanácsa, az akadémiai világ, a hadsereg és a politika közti átjárás földi halandó számára áttekinthetetlen ökoszisztémát hozott létre, ami a frappáns mocsár nevet kapta az 1980-as években – innen ered a ma is egyre gyakrabban felhangzó Drain the swamp! (Csapoljuk le a mocsarat!) jelmondat is.
Mit jelent ez a gyakorlatban? A nagy konzervatív, illetve jobboldali libertárius családok (Bradley, Scaife, Koch, Coors, Olin) alapítványai támogatják az olyan agytrösztöket, mint a Heritage Foundation, az Acton Institute, a Hudson Institute. Ezeknek kiemelt missziója az egyre növekvő központi kormányzat kordában tartása, de kiállnak az emberi élet védelme és a hagyományos családfelfogás mellett is. Ezenkívül igyekeznek feltartóztatni az illegális migrációt és a woke térhódítását.
A progresszív erők ellenben nagyságrendekkel jelentősebb mennyiségű pénzt képesek megmozdítani. Az olyan pénzemberek, mint a Gates házaspár vagy George Soros, a progresszív cégek, mint a Google és a Facebook, a világ legnagyobb költségvetésű intézeteit és nyomásgyakorló csoportjait finanszírozzák.
A Center for American Progress, a Nyílt Társadalom Alapítványok vagy az Atlanti Tanács a globalizáció zászlóshajói, az egész földgolyót behálózó hatalmi gépezet kulcsfontosságú fogaskerekei.
Le kell szögezni ugyanakkor, hogy mindkét párt politikusaival észszerű kapcsolatot ápolnak a nagy hadiipari cégek, hiszen a fegyvereladás nemzetbiztonsági szempontok szem előtt tartásával zajlik az olyan óriásvállalatok esetében, mint az F–16-osokat és a HIMARS-okat gyártó Lockheed Martin, a Tomahawkot kifejlesztő Raytheon vagy a rakétatechnikában úttörő Northrop Grumman.
Donald Trump személyében azonban egy ízben már olyan elnök került hatalomra, aki megfékezte ennek a lobbinak az erejét, és évtizedek óta ő volt az első, aki nem indított egy háborút sem.
A választások optimális esetben arról is szólnak, hogy egy jelölt mit gondol a jó életről, az igazságos társadalomról. A politika az érdekek mellett érzelmekről, értékekről és az erényekről is szól. A 2024-es elnökválasztási kampányban a világnézeti kérdések kifejezetten nagy súllyal esnek latba – csakúgy, mint az idei európai parlamenti választások esetében.
Az egyik oldalon mind az Újvilágban, mind pedig az öreg kontinensen a globalisták, a másik oldalon a patrióták állnak. Előbbiek akárhol jól érzik magukat a világban, utóbbiak pedig csak valahol – ahogy David Goodhart jellemzi őket.
Donald Trump az utóbbiakat képviseli. Kívülállóként egyszer már meghekkelte a rendszert, keresztülhúzta az establishment számításait, és személyében most ismét olyan jelölt indul, amelyik a mocsár lecsapolását tűzte ki célul. Mivel ezzel komoly üzleti és hatalmi érdekeket sért, ismét kíméletlen kampányra számíthatunk.
Az amerikai választások tehát elitek harcai. A valódi jelentőséggel bíró, elsősorban a háttérben zajló események megértése ezért némi erőfeszítést igényel. Ebből a célból indította el választásfigyelő rendezvénysorozatát az Alapjogokért Központ We Win, They Lose – Amerika választ címmel.
A szerző az Alapjogokért Központ vezető kutatója
Borítókép: Donald Trump a republikánusok New Hampshire-i előválasztásán 2024. január 23-án (Fotó: AFP/Timothy A. Clary)
