Tisztelt miniszterelnök urak, főtisztelendő, főtiszteletű urak, vezető rabbi úr! Köszöntöm a kormány és a diplomáciai testület megjelent tagjait, szenátorokat, képviselőket, Matt és Mercedes Schlappet. Sok és megtisztelő ez a hosszas felsorolás, de talán, ami tömörebb és jobban visszaadja a biológiai valóságot, meg a mi alkotmányos felfogásunkat, az a következő megszólítás: Tisztelt hölgyeim és uraim!
Isten hozta önöket újra nem pusztán az Alapjogokért Központ, de igazából az egész magyar jobboldal nagy közös nemzetközi dzsemboriján, a CPAC Hungaryn! És rögtön hadd közöljek önökkel egy földrajzi, de egyben politikai tényt is: Budapest nem Brüsszel, amit az is mutat, hogy ide, a terembe nem azért nem jöhettek be többen, mert a rendőrség be akarja záratni a rendezvényt, hanem mert telt ház van, hiszen ekkora volt a túljelentkezés.
A CPAC Hungary célja nem kisebb, mint hogy megszervezzük az antiglobalista erők globális koalícióját. Persze hosszabb út vezetett idáig, mondhatnánk azt is, hogy három a magyar igazság, hiszen ez már a harmadik ilyen esemény hazánkban.
Az első CPAC Hungary 2022-ben egy kinyújtott kéz volt, amelyet szerencsére számos tengerentúli és európai konzervatív rázott meg lelkesen. Az „Isten, haza, család” hármas egységét akkor olyan civilizációs minimumként ajánlottuk barátaink figyelmébe, melyek védelme összeköt minket. A rákövetkező, a tavalyi CPAC minderre alapozva, mondjuk úgy, hogy a jobboldali connectivityről szólt, az együttműködés mélyítéséről, arról, hogy eszünkbe véssük:
együtt erő vagyunk, de csakis együtt vagyunk erő. Idén pedig akcióba lendülünk: le kell csapolnunk a mocsarat júniusban Brüsszelben és novemberben Washingtonban is! Le kell győznünk ezt a vágyvezérelt, be-LSD-zett mocsári szörnyet, amely, mint a drogos, elhiteti, hogy tud repülni, és minket is magával akar rántani a huszadik emeletről.
Most biztos felmerül önökben, hogy mi is ez a mocsári szörny? Kik is ezek a politikai drogdílerek? Azt tudom mondani önöknek, hogy ismerjük mi jól őket, annyi történt csak, hogy új nevet adtak az ideológiájuknak: bolsevikből bolse-woke lett. De ez ne zavarjon meg senkit, mert ezek bizony ugyanazok. Azért van szükség woke-talanításra, mert ez a neomarxista társadalmimérnökösködés ugyanazt akarja aláásni most is, mint száz évvel ezelőtt a marxista – azt, amiben mi hiszünk: a rendet, a szabadságot és a biztonságot.
Ugyanis mi hiszünk a Teremtés és a természetes dolgok rendjében, abban, hogy a jó az jó, a rossz pedig igenis rossz. Úgy is mondhatnám, hogy nekünk rendszeresen randevúnk van a valósággal, mert
mi hiszünk a nemzetek szabadságában, a közösség tagjainak egymás iránti lojalitásában és abban, hogy többség és igazság összeszervezhető. És hiszünk a béke alapjában, a biztonságban, abban, hogy meg kell védeni határainkat, családjainkat és gyermekeinket, és igen, mi a földi itt-tartózkodásunk legnagyobb és legfontosabb kérdésében az élet pártján állunk.
A woke-őrület azonban mindent a feje tetejére akar állítani, mert szerintük minden csak társadalmi konstrukció. Sőt jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét. Ma már nem az a lényeg, hogy aki nem lép egyszerre, az is kapjon rétest estére, hanem hogy mindenféle egyszerre lépés üldözendő, minthogy ugyebár súlyosan traumatizálja azokat, akik nem kívánnak egyszerre lépni, mégis kérnek rétest estére.
Van azonban egy kevésbé vicces, sőt sajnos véresen komoly fejlemény is: az, hogy ez az ideológia- és érzelemvezérelt gondolkodásmód, a woke a külpolitika rangjára emelkedett Brüsszelben és Washingtonban is. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy a jog New York-i vagy luxembourgi bírósági üléstermekben nem a politika gátja, hanem az eszköze lett úgy, ahogy azt a Szovjetunió egykori legfőbb ügyésze is kívánatosnak tartotta, vagy hogy a liberális demokráciát exportálni kell a történelmileg nem megfelelő fejlődésű országokba. A jogállamisági eljárásoknak, illetve az uniós forrásvisszatartásoknak jogi alapja pedig az, hogy éppen szuverenista kormány van hatalmon Varsóban, Pozsonyban vagy Budapesten.
Az azonban mégiscsak újdonság, hogy
a nem is olyan rég még „Szeretkezz, ne háborúzz!” feliratú pólót hordó és „peace, love, happinessre” bulizó, elvileg pacifista elit háborús pszichózisba került, és a szótárából kikopott az a kifejezés, hogy béke. Ezen a köpönyegforgatáson persze meglepődnünk nem kell, hiszen ezek ugyanazok, akik tegnap még az általános választójogot követelték – ma viszont populistáznak és nyomorultnak vagy szimplán hülye vidékinek neveznek bárkit, aki nem rájuk szavaz.
Tegnap még mindenkit antiszemitizmussal vádoltak, ma pedig már cinkosan összekacsintanak a Hamász-párti tüntetőkkel. Ők azok, akik tegnap még bármely férfi ellen metoo-kampányt indítottak, ha akár csak csúnyán nézett egy hölgyre, ma viszont szerintük az áldozat hibája, ha a hátán öv vagy könyv csattan – persze csak akkor, ha az illető egy jobboldali nő.
A woke lényege az eltörléskultúra, a cancel culture, a politikai korrektség. A dolgokat már nem lehet a nevükön nevezni, mert az valamilyen szempontból biztos, hogy sért valakit – például a sorból kilógókat vagy a rétest kívánó egyszerre nem lépőket. Ma már nyugati egyetemi campusokon nem lehet azt mondani, hogy „anya” vagy „apa”, hanem azt kell mondani, hogy „egyes szülő” meg „kettes szülő”.
Nem lehet azt mondani, hogy „migráns”, hanem azt kell mondani, hogy „bevándorló-hátterű személy”, és ma már azt sem lehet mondani, hogy „mentálisan terhelt politikai ámokfutók”, hanem olyasmiket kell mondani, hogy „demokraták”, „Joe Biden”, meg „baloldal”.
De nekünk őszintének kell lennünk, őszintén kell beszélnünk és nevén kell neveznünk a dolgokat, ha el akarjuk űzni ezt a mocsári szörnyet, a woke kísértetét, amely most új gúnyában újra bejárja Európát és sajnos Amerikát is.
Össze kell fognunk, mert sokkal több az, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt: rend, szabadság, biztonság. Ez a józan ész, ez a békepárti szuverenisták válasza a woke-globalizmusra.
Ezért vagyunk most itt. Mi vagyunk a wokebusters, woke-talanítunk, lecsapoljuk a mocsarat Brüsszelben és Washingtonban is! Három a magyar igazság – a ráadás pedig júniusban és novemberben következik! Ne feledjék:
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója beszédének szerkesztett változata,
amely 2024. április 25-én Budapesten, a CPAC Hungaryn hangzott el.
