Immár kétségtelen, hogy újra az a szerep jutott nekünk Európában, hogy nemzeti szinten, egyedül folytassuk a munkát szuverenitásunk megmaradásáért. Szerep... Sokan inkább átoknak, tragédiának vagy reménytelen küzdelemnek hívnák, de Winston Churchill szavaival élve csakis az elveszett ügyek azok, amelyekért érdemes küzdeni. És Európa ilyen, egy elveszett ügy, amit vakmerő hittel, esélyfontolgatásokat mellőzve kell továbbra is oltalmazásunk alá vonni.
A júniusi választások után a nyugat-európai mérce végleg átbillent a civilizációs hanyatlás oldalára. Ami a nyugati országokban történik, immár visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen, és a fel-fellobbanó reménysugarakkal se éltessünk magunkban hamis reményeket. Hazánktól nyugatra csak azért nincs jelenleg polgárháború, mert nincs, aki a változásért kiáltó polgárokat az ellenállásra mobilizálja.
Így nincs az sem, aki fellázadjon a hideg következetességgel és könyörtelen eszközökkel zajló invázió, iszlamizáció ellen. Egyre több felmérés mutatja ki, hogy az európai polgárok ellenzik a népességcserét, csak vezetőik – a magukat konzervatívnak és jobboldalinak titulálókat is beleértve – csapják be őket újra és újra.
A választások után újra bebizonyosodott, hogy az igazi ellenségek nem a baloldali liberálisok, hanem a magukat konzervatívnak, nemzetinek hamisan kikiáltó pártok – azok, amelyek a legnagyobb veszélyt jelentik az európai társadalmak túlélésére. A progresszív liberálisok egyszerűen csak hazudnak és csalnak, a konzervatív báránybundába bújt baloldal viszont parazitaként tapad a védelemért és igazságért kiáltó tisztességes polgárokra.
A Manfred Weber-féle gyalázatos cirkuszi konzervatívok, akik a balliberális fizető közönségnek játsszák el nemzeti színekbe öltöztetett bohózatukat az arénában. Akik most elő is álltak egy új számmal, egy a családját ávós módszerekkel lejárató, tinédzserek lábai közt négykézláb csúszkáló artistával, aki tökéletesen beillik a többi fizetett bohócuk műsorába.
És a közönség tombol, tapsol, könnyesre röhögi magát rajtuk, álnemzeti showmanjeink pedig hatalmas egójukat ezzel kielégítve sétálnak ki a porondról abban a hitben, micsoda népszerű sztárok ők.
Vagy vegyük olasz és lengyel testvéreinket: lám, mégsem elég jó nekik a nemzeti önrendelkezést és a családok védelmét hirdető magyar. Nem küld fegyvert Ukrajnába, ezért nem veszik fel az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) című műsorszámba. Helyettük jöhet az AUR párt, amely tiszta altruizmustól vezérelve szívesen küldi Ukrajnába a fegyvert, amíg csak él és mozog ott valaki. Igaz, magyargyűlölő, sírgyalázó román nacionalisták, de ilyen apróságokon ne akadjunk fenn.
A hungarofóbia ma az est fénypontja, azzal a jelenlegi európai cirkuszban mindenki biztosra megy. De hogy az ilyen politikai hentesekben mi az „európai”, milyen értelemben „konzervatívok” vagy „reformerek”, azt ne kérdezzék. Illetve észrevételeiket címezzék Meloni asszonynak vagy Morawiecki úrnak, akik az AUR-t a Fidesznél méltóbbnak találták kegyeikre.
Valahogy úgy van ez, mint a gazdag fiatalemberrel a Szentírásban, aki követni akarta Jézust, de amikor megtudta, hogy ennek az ára a vagyonától való megválás lenne, lehajtott fejjel elkullogott. Így van ez „szövetségeseinkkel” is – egyszerűen túl sok a veszítenivalójuk.
Amint látják, hogy a cirkuszi közönség nem tapsol nekik, hogy a nemzeti érdeknek ára van, hogy akik a keresztény civilizációért kiállnak, azok nem zsonglőrként vagy bohócként, hanem leginkább gladiátorként lépnek az arénába, inkább ők is elkullognak. Mint ez a kétszázmillió eurós Soros-trükk az Európai Bíróságtól – minket nem igazán téríthet el a kitűzött úttól, de pocsolyasekély konzervatív barátainkban kétségtelenül mély nyomot hagyott ez a szégyenletes koncepciós per.
Rákos Péter professzor úr, a prágai magyar tanszék volt vezetője írja antológiájában a cseh közönségnek címezve, hogy mi, magyarok fantasztikus hősiességgel tanultunk meg csatákat nyerni, de a háborúkat mindig elbuktuk. Ha még élne az Auschwitz borzalmait megjárt kitűnő filológusunk, talán most megértené, hogy Európa ma önmaga ellen folytat véres háborút.
Az önfelszámolást végző kontinensünkön most talán úgy tűnhet, hogy csatát veszítünk csata után, ami komoly politikai és gazdasági áldozatokkal jár, de ez csak azért van, mert ez az egyetlen módja annak, hogy magából a háborúból kimaradjunk. Ma a magyar már nem azért küzd, hogy háborút nyerjen, hanem hogy kimaradjon belőle. Keleten és nyugaton is.
Háborúból kimaradni nem azt jelenti, hogy, mint svájci vagy osztrák barátaink, kijelentik semlegességüket, felvonják a fehér zászlót, aztán passzív szemlélőként figyelik, ahogy a mecsetek száma lassan meghaladja a templomaikét. Háborúból kimaradni csak a legbátrabbak és legjózanabbak tudnak.
Nyilván nem elég ehhez a kidobóemberekkel foltos gatyában lökdösődni vagy nemzeti lobogót lengetve békés katonai sírokat feldúlni. Nem elég számításból nemzeti retorikával teletűzdelt megokolása sem annak, hogy csendben miért vettük mégis át a baloldal minden célkitűzését a „kompromisszum” és az „együttműködés” szellemében. Ki kell tartani az elveink mellett, amíg ezt megtehetjük. Ezt a privilégiumunkat Európában – a jelek szerint – egyelőre csak mi őriztük meg. Bármilyen kilátástalan és olykor elkeserítő is így, árral szemben, legyünk ezért mégis hálásak.
A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője
