Íme, a személyes lajstrom. 1988, Szöul: Darnyi, Egerszegi és Ben Johnson; 1992, Barcelona: Darnyi, Egerszegi és a Dream Team; 1996, Atlanta: Czene Attila és Kerri Strug; 2000, Sydney: Kemény-csapat először és Cathy Freeman; 2004, Athén: Kemény-csapat másodszor plusz Annus Adrián, Fazekas Róbert és Michael Phelps először; 2008, Peking: magyar mélypont, de azért a Kemény-csapat harmadszor, Michael Phelps másodszor, Usain Bolt először; 2012, London: Risztov Éva, Kozák Danuta, Michael Phelps harmadszor, Usain Bolt másodszor; 2016, Rio de Janeiro: Hosszú Katinka, Kozák Danuta, Michael Phelps negyedszer, Usain Bolt harmadszor; 2021, Tokió: Szilágyi Áron és a Covid.

Ezek persze címkék csupán. Mindenkinek megvan a maga személyes olimpiai élménye. A szöuli olimpia idején érettségiző osztályommal kötelező almaszüreten vettem részt (akkor még volt ilyen…), közben folyton hallgattuk táskarádión a közvetítést (okostelefon és stream még nem létezett). Az olimpia annyira lebilincselte az egész gimnáziumot, hogy gond nélkül kiharcoltuk: tanítási időben szervezetten felutazhattunk a BS-be a hazatérő magyar csapat fogadására. Magyarországon talán az Aranycsapat Londonból való megérkezése óta nem övezett olyan mértékű szeretetáradat sportolókat, mint akkor, az én szobám falát is az érmesek (aláírt!) posztere díszítette éveken át. Az atlantai olimpia vízilabda-elődöntője egybeesett a legénybúcsúmmal, a részleteket fedje jótékony homály. Először Athénban lehettem jelen személyesen, eufória volt minden napja. Autóban ülve hallgattam Londonból Hajdú B. István közvetítését Risztov Éva győzelméről, félre kellett állnom, hogy vele együtt bőgjek. A tokiói olimpiát úgy dolgoztam végig a helyszínen, hogy közben megbetegedtem, amit lepleznem kellett, nem kockáztathattam két hét karantént.

Hogy mi marad meg évek múltán Párizsból? Egyrészt nyilván Milák Kristóf ellentmondásos sikere. Elnézést, pontosítok, nem a sikere volt ellentmondásos, mert az, miként a szakzsargon mondja, „nem tűrt ellentmondást”, hanem az odáig vezető út, az őt övező titokzatosság. A félreértések végett: cseppet sem nehezteltem Milákra, amiért nem nyilatkozott a „sajtónak”, anno így tett Darnyi Tamás is, mégis mindenki tisztelte, ám az mégiscsak zavarba ejtett, hogy hetekkel az olimpia előtt sem tudtuk, hol van, mit csinál, edz, nem edz, mikor utazik stb. Aztán kimondatott, nincs helyük kérdéseknek, hódolat jár Miláknak.

A párizsi olimpiának nem akadt igazán kiemelkedő nemzetközi csillaga, Milák egyik vetélytársa, a francia Leon Marchand a játékok legeredményesebb sportolója négy arannyal és egy ezüsttel, de Marchand aligha ég be úgy a tudatunkba, mint korábban Carl Lewis, Michael Phelps, Usain Bolt vagy éppen Simone Biles. 

Személyes élményként mégis mást raktározok el a párizsi játékokról. Az olimpia idejére felkértük szakértőnek a magyar sport néhány legendáját, Hargitay András, Szécsi Zoltán, Éles József és Vereckei Ákos is igent mondott első szóra. S tudom, felkérhettem, hívhattam volna mást is, de a szívességet is be kell osztani, nem szabad vele visszaélni. Szécsi Zoltán néhány alkalom után már maga üzent, hogy „vagyok”, Éles József családi ebédről, Vereckei Ákos baráti összejövetelről is vállalta a bejelentkezést, Hargitay András pedig kora reggel, éjszakába nyúlóan is bejött a stúdióba. Nem csinált belőle ügyet, amikor az egyik alkalommal nem engedték behajtani a mélygarázsba, végtelen szerénységgel szinte ő kért elnézést a kollégáktól, hogy zavarja a munkát, a poharat pedig elöblítette maga után a konyhában…

Más idők, más erkölcsök, más világ. Annak a korszaknak a héroszai, amikor még embertől emberig értek a kapcsolatok. Amikor az újságíró kényszerből még nem a közösségi médiából tájékozódott, hanem felkereste vagy felhívta – felkereshette, felhívhatta – azt, akitől meg szeretett volna tudni valamit. Tudom, megváltozott a világ, nem lehet minden igényt kielégíteni, sőt terhes az érdeklődés, a szimatolás, a kritika. Mégis, csak a párizsi olimpiára gondolva számos eset, számos kétes döntés, kisiklott eredmény a bizonyíték rá, a sportolók egy tábora, a magyar sport is megszenvedi, hogy elvágták ezt a visszacsatolást. Azt is tudom, a dolgoknak ez az aspektusa a nagy többséget hidegen hagyja, de ettől még tény, s még csak nem is én állítom, kimondta a Magyar Olimpiai Bizottság korábbi elnöke, Kulcsár Krisztián is, a sportéletben a legszélesebb látókörrel a sportújságírók rendelkeznek.

S ha már… Van egy jó hírem ebben az eltorzult világban. Az olimpia, az olimpiai eszme minden hibája ellenére ma is eleven. Ez nem pusztán légből kapott vélemény, benyomáson alapuló okoskodás, hanem rideg számokkal alátámasztható könyörtelen valóság. Az olimpiai sportágak, különösen a tradicio­nális egyéni sportágak ma már nem foglalkoztatják az embereket, sőt már a sportrajongókat sem különösebben. Ám két és fél héten át mindannyiunk szívében ott ég az olim­piai láng. S hiszem, nemcsak a kíváncsiság, hanem a fellobbanó közösségi érzés, törzsi szellem, igen, ne féljünk kimondani, a hazaszeretet tapaszt mindannyiunkat a tévé, de legalább a telefon kijelzője elé. Nincs szebb annál, amikor együtt vigadunk, s ha úgy hozza a sors, hát együtt sírunk.

Most, hogy vége, megkönnyebbülten és boldogan fújhatunk egyet. Szép volt, fiúk, szép volt, lányok! Hiányozni fogtok, s persze örökre velünk maradtok.