Nemzeti maximum vagy nihilizmus

Különösen érdekes cikket írt Békés Márton történész-politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója nemrég a Látószög blogra. A címe: A nemzeti maximum. Ki nem találják, de a nemzeti tábor régi óhaját erősítette meg benne, miszerint kulturális térfoglalás nélkül a nemzeti együttműködés rendszerének korszaka nem lesz teljes, nem lesz maradandó.

A cikkre később visszatérek. A napokban ugyanis – valami napsütötte helyről, videón bejelentkezve – előkerült

Geszti Péter, a puhuló kádári diktatúra hivatásos jófeje, impexes, komcsi család jóllakott rímfaragója, hogy köszöntse az idei ARC-kiállításra összegyűlt rendszerkritikus ifjakat, köztük a megnyitóbeszédet celebráló László Imrét, a DK külön bejáratú Mágenheim dokiját,

akit az újbudai polgármesteri székbe repített az ellenzéki felfuvalkodás szele, továbbá más bátor demokratákat, így Karácsony és Őrsi Gergelyeket.

Geszti, ez a pandant nemzeti maximum, a minden rezsimben jól boldoguló lóvémágnes így sóhajtozott a köszöntőben:

Az idei év témája a család, és az erre érkező pályázatok, azt hiszem, elmondhatom, különösen torz, drámai, beteges valóság képét tárják elénk. Hogyha Magyarországot egy nagy családként fogjuk fel, akkor ez a család gajra ment. Súlyosan traumatizált, megfigyelt, megalázott, átvert, kisemmizett, gyűlölettel mérgezett, háborúval ijesztgetett közösség hétköznapjai vicsorognak ránk a plakátokról. Családon belüli és kívüli erőszak tombol a digitális feudalizmus csűrdöngölős macsizmájának cifra gönceiben. Olyannyira elkomorult az elmúlt években a társadalmi közérzet, hogy a korábban jellemző humor, az egyéni magyar túlélés eszköze, szóval még a humor is már-már kiveszni látszik ebből a képből, illetve ezekből a képekből.

Nyilván a fő kérdés: mi az a „macsizma”? Utánanéztem, létezik ilyen a balpesti szlengben, macsóistát vagy valami ilyet jelöl, ha jól értem és fordítom Gesztit.

Ő egyébként így folytatta a krédóját:

Egy pár évvel ezelőtti családi bölcsesség jut eszembe, ami szintén az egyik kedvenc plakátomról szólt hozzánk. Ez így szólt, hogy apukám mindig azt mondta, ha nyakig ér a szar, örüljünk, hogy legalább nem hullámzik, vagy ha lehet, ne csapkodjunk. Szerintem pedig igenis csapkodni kell. Ki kell mászni az apátiából, az önfeladásból, a szolgalelkűségből, a kontraszelektált kis- és középszerűség mocsarából. […] Én továbbra is abban hiszek, hogy mindig van feljebb, és a szabadság bennünk lakik.

Ez tehát a nihilizmus alapvetése, ezt képviseli a baloldal, erre gerjednek ők, ez az elnyűtt kesergés okoz nekik örömöt továbbra is. Természetesen Geszti Péternek semmi oka a kesergésre, igen jól eléldegélt az elmúlt években is, jól ellátva önkormányzati és olykor kormányközeli megbízásokkal. Persze az érthető, hogy összeszoruló szívvel emlékszik vissza a 2010 előtti időkre, amikor még ő magyaríthatott sok millióért konzumnótát az uniós belépés himnuszaként. Így Medgyessy Péterrel és Kuncze Gáborral együtt dalolhattuk, hogy „gyere és bújj hozzám újra, Magyarország! Én ezer év óta várlak már…” Persze akkor még nem volt súlyosan traumatizált, megfigyelt és megalázott a nép, s a csűrdöngölős macsizma sem zavarta az önfeledt közpénzszivattyúzást. Nem vicsorgott a digitális feudalizmus, csak Gergényi Péter mosolygott szelíden és kedvesen, bizalmat gerjesztő fókaarcával.

További Vélemény híreink

Dúró Dóra: A családok védelmében ragasztottuk át a plakátot + videó

Az antifeudalizmus jegyében amúgy parádés plakátok készültek és kerültek ki idén is az újbudai Bikás parkba. Ott van például az anyasors nehézségeit bemutató alkotás.

Kialvatlanság. Mindig piszkos ruha. Lógó cicik. Kihullott haj. Sosincs idő enni. Kiharapott mellbimbó. Begyulladt csukló. Aranyér. Kinyomja a szemed. Fülbevaló felejtős. Kimerültség. Lebutulás

– sorolta a gyermeknevelés fundamentumait a „művész”, valahonnan a „vicsorgó hétköznapok” valóságából. (Dúró Dóra pedig nagyon helyesen tette, hogy hétfőn odament, és leragasztotta az egészet az anyaság örömeit soroló gondolatokkal, de ez egy másik téma.) Hiszen az összes többi alkotás is a hullámzó fekália terméke, se nem vicces, se nem bölcs, se nem elgondolkodtató, csak ugyanaz a mindent lenéző, übermensch-libsi károgás, amit úgy ununk már harminc meg sokszor harminc éve.

Evvel a világgal szemben nevezte meg cikkében Békés Márton a nemzeti oldal előtt álló legfőbb küldetést, alaposan elemezve és példaként kiemelve, hogy gróf Bethlen István és Klebelsberg Kunó kormányzása mitől vált maradandó korszakká a történelmi emlékezetünkben. (Azért, mert identitást tudott teremteni.)

Annak a kornak a szelleme, melynek politikáját Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezik, nem is lehet más, mint történelmi és konszenzusra épülő. Van azonban itt egy probléma, amely úgy hangzik, hogy korunkban – és ez egy rá igencsak jellemző vonás – a lokális korszellem ütközik a globális korszellemmel, márpedig a helyi kultúra (újra)termelésének eszközei eltörpülnek a globális korszellem terjesztésére rendelkezésül álló roppant arzenálhoz képest. Ez a magyarázata annak, hogy bár itthon kormányon van a jobboldal, a világ egészéhez képest mégis ellenzékben dolgozik, fordítva pedig úgy áll a helyzet, hogy balliberális ellenzéke nem más, mint az »uralkodó eszmék« szolgája. A hiányzó erő pótlásához kormányzatilag nem lehet más és hathatósabb eszközt igénybe venni, mint az államét: ezért van szükség fokozott kultúrpolitikára.

Erről írunk, beszélünk régóta. Békés Márton felidézi az Orbán Viktor nevéhez fűződő korszak építésének megvalósult, emlékezetes politikai és gazdasági teljesítményeit, de kevesli a kulturális téren elért változásokat. Ezért is dicséri cikkében a nyáron hivatalba lépő új kulturális minisztert, Hankó Balázst.

Végre kézzelfogható, ugyanakkor emelkedett, szerethető, mégis munkás víziót fogalmazott meg, amely illeszkedik az eredeti kötcsei program velejéhez. Amikor például arról volt szó, hogy mindannyiunknak egyéni hivatása van s mi együtt nemzeti küldetéssel rendelkezünk, vagy hogy a legfiatalabbakat hozzá kell érlelni a nemzet testéhez, s a világ legjobb dolga magyarnak lenni, akkor valami tágas, barátságos, mégsem kontúr nélküli üzenetet hallunk. […] Ez olyasmi, ami nem a nemzeti minimumnak nevezett minimálprogramot jelenti, hanem a nemzeti maximumot teljesíti.

Valljuk be, Békés Mártonnak teljesen igaza van abban, hogy miközben a kormány számos területén a „nemzeti maximumra” törekedett, az eddigi kulturális miniszterek teljesítményéről ez nem mondható el. Vagy nem rendelkeztek kellő forrással, vagy kellő akarat sem volt bennük, hogy valódi kultuszminiszterként részt vállaljanak az új korszak felépítéséből, támogatáspolitikájukkal, innovatív programjaikkal fordítsanak azon a nihilista hegemónián, amely a kulturális életünket jellemzi.

Pedig

a nemzeti identitás megerősítéséért, a magyarság ellenálló képességének javításáért, összetartozásunkért csak akkor tudunk tenni, ha ki-ki a maga helyén (honpolgári, vállalkozói, önkormányzati vagy állami eszközökkel) segíti a nemzeti ügyért dolgozókat.

Schmidt Mária történészprofesszor ötletére például a szexuális identitásunkról tartottak formabontó, a genderőrületnek intellektuális igénnyel hadat üzenő nemzetközi konferenciát a Várban. A székely végeken, Szentegyházán pedig október első hétvégéjén újra megindul a nagyon látványos és sokak szívét megdobogtató őszi hadjárat a székely–magyar bátor huszárok emlékére, csak hogy két teljesen ellentétes hangulatú, de egy irányba húzó, identitásépítő eseményt egymás mellé illesszek, a nemzeti maximum keresésének példájaként.

A Geszti-féle ólibsizmuson és a Magyar Péter-féle értékmentes, bosszúszomjas érdekelvűségen, azaz a mindent megfertőző nihilizmuson úgy lehetünk úrrá, ha a nemzeti kulturális és a patrióta értékek fellelésével és támogatásával újra egy masszív, erős közösséggé formáljuk a táborunkat.