Becsicskulunk mi is, vagy merünk-e hazafiak lenni?

A főcímben szereplő kérdést tette fel Lázár János a digitális polgári körök hétvégi nagygyűlésén megtartott beszédében, amely az amúgy is remek megszólalások sorában nagyszerűen összegezte közös hitvallásunkat. Azt a hitvallást, amit több mint tízezer ember vallott meg jelenlétével a Papp László Arénában és amit Magyarország polgárainak többsége immár másfél évtizede támogat, még ha a legtöbben nem is tudják, csak érzik ennek a sajátos magyar útnak az irányát, lényegét.

Természetesen ezúttal is Orbán Viktoré volt a főszerep a nagygyűlésen. A miniszterelnök nagy ívű, szelíd, de mégis acélos érvelése az intellektuális és politikai bátorságról, illetve a megható tisztelgése az eredeti polgári körök alapítói, vezetői előtt, óriási tetszést váltott ki. Ezzel együtt azonban

az elmúlt években kissé elhanyagolt nemzeti tábor gondolatai és törekvései ezúttal Lázár János kerek, kiáltványként is felfogható gondolatmenetében tükröződtek vissza leginkább.

Lázár János érdekes és fontos személyiség. Az egész jobboldal csodálta a kilencvenes években a néhai Rapcsák András hódmezővásárhelyi polgármestert, aki az országban visszatérő komcsi világ ellenére, a komcsik által lepusztított alföldi mezővárosban bámulatos fejlődést tudott elérni. Lázár tőle, mellette tanult, majd a városvezető halála után átvette a marsallbotot, és ciklusokon át helyben, illetve a Fideszben, az Országgyűlésben, majd a kormányban egyre magasabbra tört, cseppet sem érdemtelenül. S talán éppen a túl fiatalon jött siker és a túlzott önbizalom okozta átmeneti vesztét, hiszen 2018-ra a kormányon belül komoly konfliktusokba került, ráadásul olyan elhamarkodott nyilatkozatokat tett, amelyekből a sajtó azt a következtetést vonta le, hogy az akkori kancelláriaminiszter Orbán Viktor utódaként tekint önmagára.

Mint leghűségesebb olvasóim tudják, régóta megmondtam már, hogy a Fidesz olyan, mint a nyolcvanas évek lávalámpája a Videoton Color Star tévé tetején. Az elnökön kívül a potentátok kisebb-nagyobb színes gömbök benne, amelyek hol felfelé, hol lefelé áramlanak, de aztán mindig visszatérnek. Én is tartok egy ilyen lámpát az irodámban, eredeti Fidesz-narancs színekben pompázót. Igaz, az esetemben egyelőre nem igazán működik, de az is igaz, hogy nem is vagyok Fidesz-tag, lehet, másik lámpát kellene használnom.

Mindenesetre Lázár János kifizette a tanulópénzt, keményen dolgozott, s mindenféle hálátlan feladatot elvállalt, most például miniszterként kész megzabolázni a MÁV nevű hydrát. Így, éppen ötvenéves korára valóban oda jutott, hogy ki lehet mondani:

Az sem mellékes, hogy Lázárnak – másokkal ellentétben – nem voltak kitérői a liberális, vagy neokon külvilágba, mindig a klasszikus népi-nemzeti irányvonalat vitte. Ott volt például a Horthy Miklós újratemetésének harmincadik évfordulóján tartott kenderesi megemlékezésen.

Nem véletlen tehát, hogy ő lett az év nagy visszatérője, s ilyen minőségében mondta el szombaton az avatott körökben azóta is (természetesen digitálisan) kézről kézre adott beszédét. Utálatos feladat egy remekül összerakott, jó ívű gondolatmenetet darabokra szedni, de az újságírók manapság megkopott hivatása erről szól, így lássuk csak, mi volt igazán lényeges benne! A pátoszos részekből például ez:

Becsicskulunk mi is a liberális woke-nyomulásnak, vagy merünk hazafiak lenni, merünk polgárok lenni és merünk magyarnak lenni? Önmagában persze az is eredmény, barátaim, hogy nekünk, magyaroknak még van választásunk, még van és újra van. Még van, mert mi nem mentünk be abba a zsákutcába, amibe nagyon sok bevándorlóország már egy évtizede belesétált, és már soha nem tud kifarolni belőle. És újra van, mert korábban többnyire nem volt választásunk. Legtöbbször mások döntöttek helyettünk, mások döntöttek felettünk és mások döntöttek rólunk. Legutóbb Trianonban és Párizsban jelölték ki a nagyhatalmak a magyarok helyét. Legyetek kicsik és szegények, köszönjétek meg, hogy éltek. Orbán Viktor politikája, a mi politikánk mindig ennek a tagadásáról szól. Arról, hogy mi nem nyugodtunk bele a ránk szabott szűk sorsba. Soha nem fogunk ebbe belenyugodni!

Aztán Lázár nagyon hatásosan összefoglalta Orbán Viktor harmincévnyi munkájának diadalait („mondjuk ki végre világosan, hogy Magyarországot Orbán Viktor tette fel a térképre”), s rátért a polgári lét lényegére:

A polgári Magyarország számunkra, fideszesek számára erős és befogadó középosztály, amelybe nem születni kell, hanem amelybe mindenki felemelkedhet, méghozzá munkával és tanulással, mert Magyarország a magyar állam segítségével mindenki számára biztosítja a tanulás lehetőségét. Mindig egy lépéssel feljebb és előrébb, mindig egy nemzedékkel feljebb és előrébb, ez a polgári Magyarország.

Végül őszintén szembenézett a ballépésekkel, amelyek a hörgő kiskakast vagy Kocsis Máté nyelvi leleményével élve a „karcsúcsított méregzsákot” helyzetbe hozták tavaly:

Tizenöt év után megértem, ha sok választó szeretne figyelmeztetést küldeni a Fidesznek vagy a kormányzó pártoknak. De ezt csak úgy érdemes csinálni, hogy abba ne rokkanjon bele Magyarország, hogy ez ne a magyar embereknek ártson. […] A Magyar Péterre adott voks nem sárga lap a kormánynak, hanem öngól azoknak, akik rá szavaznak. […] Túl sokat veszíthet mindenki, hogy pusztán érzelemből döntsön, ne pedig józan megfontolásból. Ezért mondom azt, hogy most más a nóta, mint régen. Most az a jelszó érvényes, hogy hallgass az eszedre, szavazz a Fideszre!”

Az utóbbi a tételmondat lesz az ingadozók, a bizonytalanok megszólításában: ők valóban az élettapasztalatukra, az eszükre hallgassanak a választás napján! Ám ugyanilyen fontos a nemzeti-patrióta közösség magabiztossága, ereje, őszinte eltökéltsége is.

A tudatos polgár című cikksorozatomat 2022 végén épp azzal a gondolattal indítottam el itt a Magyar Nemzetben, hogy a kormányzás, a közhatalommal megbízottak köre nem távolodhat el a néptől. Hiszen

2002-ben a polgári körök mozgalma a nemzettel való szövetségkötés jelmondatával bontott szárnyat, s Orbán Viktor az azóta eltelt bő huszonhárom évben mindig támaszkodhatott erre a szövetségre, amely 2010-re győzelemre vitte és azóta is támogatja ezt a politikát.

Ezért is sürgettük sokan a megmaradt polgári egyesületek felkarolását, a polgári körök hálózatának újragondolását és újraindulását. Nem kell mondani, milyen nagy öröm, hogy ez végül meg is történt.

Különösen örvendetes, hogy a (töpörödő baloldal hazugságaival ellentétben) valódi közösségi élmény volt a digitális polgári körök találkozója, ahol – a szervezők kiváló ötletéből adódóan – a beszédek előtt és után a küzdőtéren kialakított „gondolatexpón”, kiállításon találkozhattak egymással a DPK-tagok. Felszabadult, vidám, megnyerő emberek sokasága, akik igyekeztek kapcsolatokat építeni, vagy például a helyi DPK-k mellett a számukra legszimpatikusabb, valamely elvont vagy gyakorlati cél mentén szerveződő polgári körhöz csatlakozni. Így formálódik egy erős, magabiztos szövetség, nem pedig gyűlöletben és irigységben, ahogy az ellentábor építi önmagát.

A nemzeti közép újabb győzelméhez sokféle eszköz, átgondolt taktika, a társadalom nagy többségét elérő ajánlatok, tettek és persze némi szerencse is szükséges, de az biztos, hogy ezt a küzdelmet csak egészséges szívvel lehet végigcsinálni. Ez a szív pedig tízezernyi emberben múlt szombaton megdobbant,

és az október 23-i békemenetben, az országjáró fórumokon, az egyre szélesebb, békés összefogásban százezernyi és milliónyi testben fog megdobbanni újra és újra.