Szalai Ádámot újra kísérti az ellentmondás

„Elvesztettünk egy meccset, megnyertünk egy nagyobbat! Jobbulást!” Egy a sok komment közül Szalai Ádám szombat éjszaka posztolt bejegyzésére, amelyben a magyar labdarúgó-válogatott korábbi csapatkapitánya, jelenlegi pályaedzője mindenki megkönnyebbülésére azt tudatta az érte aggódókkal: köszöni a rengeteg üzenetet, jól van.

„Elvesztettünk egy meccset, megnyertünk egy nagyobbat! Jobbulást!” Az elmúlt napok mottója is lehetne ez a két mondat. Sűrítve azt kifejezve, hogy jól vizsgáztunk. Szurkolók, újságírók, mi, magyarok. Mindannyian.

Mi sem természetesebb, hogy még vasárnap délelőtt is Szalai Ádám drámai rosszulléte uralta a híreket. Megkönnyebbüléssel tehetjük hozzá: mértékkel. Ne akarjunk felelőst megnevezni azért a felkapott, de utóbb szerencsére tévesnek bizonyult értesülésért, miszerint Szalai Ádámot újra kellett éleszteni, hiszen aki a helyszínen csupán azt látta, hogy a magyar pályaedző mellkasát masszírozzák, érthetően erre a következtetésre juthatott. A sajtó később is beérte azzal, hogy Szalai Ádám jól van, az éjszakát már nem a kórházban töltötte, hanem együtt a többiekkel. Willi Orbán és az „érzéketlen” Wout Weghorst nyilatkozatával, valamint a három évvel ezelőtti műtéttel együtt összeáll a kép, Szalai Ádámnak minden bizonnyal epilepsziás rohama volt, méghozzá valószínűleg nem először az élete során. Ám erre sem cuppant rá a média, senki sem kezdett el kutakodni, vajon mikor jelentkezett először a betegség, senki nem akarta a korábbi futballista hozzátartozóit megszólaltatni, valamiképpen mindenki megértette és beérte azzal, hogy ez személyes ügy. Ha Szalai Ádám úgy gondolja, akkor majd nyilvánosság elé tárja, ha nem, hát akkor nem.

További Vélemény híreink

Szalai Ádám már jól van a roham után, de a jövője kérdéses

Azért is lenne jó tiszteletben tartani az érzéseit, mert a válogatott korábbi csapatkapitánya nem korunk hőse influenszer. Mi több, kerüli a szereplést, éppen ezért súlya van, amikor megszólal, amikor a véleménye a széles nyilvánosság előtt is ismertté válik. Mint 2013-ban, amikor szintén a hollandok elleni, akkor 8-1-es vereség után kiállt az újságírók elé a telki edzőtáborban, és elmondta, szerinte mi a baj a magyar futballal, vagy amikor 2015-ben a norvégok elleni győztes Európa-bajnoki selejtező után megvendégelte a szurkolókat, vagy amikor az újabb pótselejtező, az Izland elleni 2020-as diadal előtt olyan motivációs beszédet mondott a társaknak az öltözőben, hogy azt felidézve még most is gombóc nő az ember torkában. S hadd elevenítsek fel egy kevésbé ismert történetet! Szalai Ádámnak, helyesebben a szüleinek Ráckevén van nyaralójuk. A feltűnést kerülve, de nem is mesterkélt távolságtartással ő maga is gyakran megfordul a városban. Sőt, a pályafutása végén felkereste a helyi futballklubot, megköszönte a lehetőséget, hogy gyerekként ő is kijárhatott a pályára gyakorolni, és persze a kocsmában megint csak megvendégelte a törzsközönséget.

Nem akarok Szalai Ádám apoteózisának hibájába esni, csupán azt akarom alátámasztani, az elmúlt másfél évtizedben akadt nála jobb játékos a magyar labdarúgásban, de fontosabb, nagyobb hatású aligha. Leginkább hozzá köthető az a szellemiség, ami a közelmúltban áthatotta és a jelenben is élteti a magyar válogatottat, s ami Marco Rossi munkájának is az eszmei forrása.

Mindez persze nem hullott az ölébe, hosszú út vezetett idáig; eleinte éveken át inkább ellentmondásos, sőt megosztó személyiség volt, semmint integráló, s nem csupán a 2013-as kioktatás miatt, hanem azért is, mert a szurkolók egy része inkább savazta, mint dicsőítette, s bárhol szívesebben látta volna, mint a magyar válogatott kezdő tizenegyében. Aztán a 2016-os Európa-bajnokságon az osztrákoknak rúgott csúnyácska góllal átszakadt a gát, a régóta vágyott és végre kiérdemelt szeretet hatalmas lökést adott a folytatáshoz, amelynek – micsoda kontraszt! – csúcspontja a németek elleni szépségdíjas találat.

Szalai Ádám pályafutása, személyiségfejlődése mindennél pontosabban kifejezi a magyar válogatott lényegét. A nemzeti csapat csakis egymásra hangolt emberek érzelmes közösségeként működőképes. Amit persze a földkerekség bármely válogatottjára ráhúzhatnánk definícióként, de friss példaként a holland válogatottat sokkal inkább a szakmai felkészültség, a profizmus repíti előre. A szombat esti mérkőzés alapján nehéz lenne pusztán a labdarúgás törvényszerűségeivel megmagyarázni, egy hónappal ezelőtt a nyilvánvaló tudáskülönbséget eltüntetve miként voltak képesek a mieink döntetlenre a hollandok ellen.

Nehéz folyamatosan érzelmileg ezer fokon égni, de nincs más választás. Amikor a magyar válogatott enged ebből, egyből jönnek a pofonok. Lásd a közelmúltból az Európa-bajnokságon a Svájc, majd augusztusban a Nemzetek Ligájában a Németország elleni vereséget. Szalai Ádámot éppen azért kellett talán még idő előtt bevonni a munkába, hogy a tekintélyével, személyes jelenlétével segítsen összekovácsolni a megrepedezett egységet.

Van feladat.

Gulácsi Péter döntése, miszerint az ősszel felmentést kért a Nemzetek Ligája alól, emberileg érthető. Ugyanakkor Dibusz Dénesnek, aki három Európa-bajnokságot is a kispadról nézett végig, ugyan ki és hogyan magyarázná el, hogy újra érje be a tartaléksorral, ha történetesen tavasszal, a világbajnoki selejtezőkön megint kikerülne a kapuból? Kerkez Milossal ki érteti meg, hogy tévúton jár? Marco Rossi talán nem volt kellően taktikus, amikor pénteken kérdésre válaszolva kifakadt, mondván, Kerkez Milos még csak arra sem méltatta, hogy felhívja, a klubja, a Bournemouth orvosi stábján keresztül üzente meg, nem jön haza a válogatottba. Ha Rossi talán hibázott, akkor mit mondjunk a huszonegy éves balhátvédről, aki borzalmas időzítésként a hollandok elleni meccs napján posztolt a szövetségi kapitánynak válaszul? A csendre intő emodzsi minden volt, csak nem jópofa poén: arról árulkodott, Kerkeznek csakis a saját karrierje fontos, feledve, hogy a bournemouthi kiugráshoz a válogatottság is jelentős mértékben hozzásegítette. Kerkez immár a liverpooli szerződés igézetében túlfeszítette a húrt, azt kockáztatva, hogy amíg Rossi a kapitány, talán soha többé nem lesz válogatott. Remélem, vasárnap nem feledkezett meg arról, hogy jobbulást kívánjon Szalai Ádámnak. A sort folytathatnánk a gödörbe került válogatott játékosokkal, Szalai Attilával, Ádám Martinnal, Nagy Ádámmal – ki és hogyan fog újra lelket verni beléjük?

Nem ismerjük kettejük között a pontos munkamegosztást, de ami a motivációt, a háttérmunkát, a lelkizést illeti, Szalai Ádám már csak a nyelvi előny, illetve akadály miatt nyilván a terhek jelentős részét magára vállalta Marco Rossitól. Nem kívánok ingoványos talajra tévedni, fogalmam sincs, mi válthatta ki a rosszullétét, de a stressz e téren is kiiktathatatlan faktor.

A magyar válogatottnak jelenleg nagyobb szüksége van Szalai Ádámra, mint Szalai Ádámnak a magyar válogatottra. Nehezen feloldható ellentmondás.

Nem az első a korábbi csapatkapitány pályafutása során. Játékosként végül valamennyivel sikerrel megbirkózott. Higgyünk benne, ezúttal is így lesz. Kész szerencse, hogy nem sürget az idő, van idő pihenni, elmélkedni.

„Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.” Gyakran szokták idézni Bill Shanklyt, remélem, ezt ő maga sem gondolta komolyan. A magyar labdarúgásban jelenleg semmi sem fontosabb Szalai Ádám egészségénél. Kész szerencse, hogy a válogatottnak egy olyan mérkőzése van hátra az évből, amelyen tényleg csak nyerhetünk. A németek elleni győzelem ráadásul nem csupán a korábbi csapatkapitány állapotát, hanem az általános közérzetet is javíthatná.