Egy másik alkalommal hazafelé, a nagyváradi vasútállomáson zajló vámellenőrzésnél azért lettem gyanús, mert nem volt csomagom. El is vették a kézitáskámban lévő egyetlen dugárut, az aradi vértanúk emlékalbumát. Persze bármiféle írásbeli igazolás nélkül. Több szerencsével jártam, amikor hátizsákomba rejtve át tudtam hozni Szervátiusz Jenő szobrászművész Bakfark Bálint portréját ábrázoló faragását a Zeneakadémia rektorának.
A nyolcvanas évek újabb abszurditása, hogy a magamfajta anyaországi „külföldieknek” már a rokonoknál sem volt szabad megszállniuk; kizárólag hivatalos szálláshelyen. Az útlevelemet ellenőrző határőr intézkedett, hogy a nagyváradi vasútállomástól egészen a Fekete Sas Hotelig kövessenek. Az egyik szomszédos szobából a kivilágítatlan folyosón még éjszaka is utánam jöttek az illemhelyre. Reggel pedig a portásfülkében a szekus alkalmazott minden titkolózást mellőzve rendszerezte a szállóvendégek lehallgatott beszélgetéseit rögzítő magnószalagokat.
A diktatúra végnapjaiban a határon már nyíltan ellenőrizték a belépők névsorát. Az útlevélkezelő listáján a Balázs mellett nem volt nehéz felfedeznem a Magyarországra áttelepült Bartis Ferenc nevét, akinek Rácsok között Romániában című könyvéről kérdésemre Sütő András már korábban kijelentette: sajnos minden szava igaz.
A régmúlt idők néhány groteszk, helyenként elborzasztó emlékének felidézése csak hozzátesz örömünkhöz, hogy a fiatal generációk már szabadon élvezhetik, immáron határtalanul az Európai Unió fontos vívmányát.
Ugyanakkor nekik, a fiatalabb generációknak is tudniuk kell, hogy honnan indultunk. A schengeni csatlakozás, a gyors és akadálymentes határátlépés öröme ettől csak még hitelesebb, még felhőtlenebb lehet.
Ideillenek egyik legeurópaibb szellemiségű költőnk, Babits Mihály Erdély című versének sorai, még ha azokat más történelmi körülmények ihlették is:
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!