Amikor jó tíz évvel ezelőtt megérkeztem akkori állomáshelyemre, a bukaresti magyar nagykövetségre, az előrehaladott tárgyalások miatt valószínűnek tűnt, hogy négyéves diplomáciai külszolgálatom idején Romániát felveszik a Schengen-térségbe. Mégsem így történt, mivel Hollandia és Ausztria sokáig blokkolta a csatlakozást. A korrupcióra és az igazságszolgáltatás hiányosságaira hivatkoztak; később ezekhez a részben jogos kifogásokhoz az osztrák kormány az illegális migráció növekedését is társította.
Az Európai Unió Tanácsának magyar elnöksége azonban történelmi sikert ért el azzal, hogy még idén sikerült aláírni Románia és Bulgária teljes jogú csatlakozását. Hamarosan már csak távoli rossz emlék marad, hogy milyen is volt régen a határátkelés Erdélybe.
A határátlépés a román diktátor harmincöt évvel ezelőtti bukása utáni évtizedekben normalizálódott ugyan, ám a 2025 január elsejétől megvalósuló teljesen szabad szárazföldi átjárás új minőséget jelent. Nemcsak a kamionsofőröknek és a vállalkozásoknak, illetve több millió Nyugaton dolgozó román vendégmunkásnak, hanem legnagyobb nemzeti kisebbségünk és az anyaország kapcsolattartásának szempontjából is.
A Magyarország és Románia közötti határellenőrzés 2025. január elsejei megszűnését az tudja igazán értékelni, akit a Ceausescu-diktatúra sötét éveiben az országhatáron gyakorta várakoztattak, megmotoztak, sőt alkalmanként meg is akartak félemlíteni. Mint jelen sorok íróját is, aki a hetvenes évektől kezdve – még nem diplomataként, hanem egyszerű nemzeti érzelmű egyetemistaként – rendszeresen átlépte a keleti vasfüggönyt. Borsnál többnyire akkor is órákig kellett várakozni, hogy a román határőr végre gépkocsinkhoz lépjen, ha az égvilágon senki nem volt előttünk. A vámkezelésnél szinte elvárt ajándék szappan vagy cigaretta csak arra volt jó, hogy ne pakoltassák ki teljesen a csomagtartót.
Egy alkalommal a nevezetes bánffyhunyadi Kudor család művészi faragását akartam hazahozni.
Nem engedték.
Igaz, nem kobozták el, csak visszavitették. A nagyvárad-olaszi plébánián adtam át megőrzésre Tempfli József plébánosnak, a későbbi püspöknek. Újra a határra érkeztem, immár a faragás nélkül. Igen ám, de közben a vámosoknál műszakváltás történt. Alig hittem a szememnek: az engem visszafordító vámtiszt már a határátkelőhely melletti földjén kapálta a kukoricát. A kukoricásból intett váltótársának, hogy békén hagyhat, mert már átvizsgáltak.
Egy másik alkalommal hazafelé, a nagyváradi vasútállomáson zajló vámellenőrzésnél azért lettem gyanús, mert nem volt csomagom. El is vették a kézitáskámban lévő egyetlen dugárut, az aradi vértanúk emlékalbumát. Persze bármiféle írásbeli igazolás nélkül. Több szerencsével jártam, amikor hátizsákomba rejtve át tudtam hozni Szervátiusz Jenő szobrászművész Bakfark Bálint portréját ábrázoló faragását a Zeneakadémia rektorának.
A nyolcvanas évek újabb abszurditása, hogy a magamfajta anyaországi „külföldieknek” már a rokonoknál sem volt szabad megszállniuk; kizárólag hivatalos szálláshelyen. Az útlevelemet ellenőrző határőr intézkedett, hogy a nagyváradi vasútállomástól egészen a Fekete Sas Hotelig kövessenek. Az egyik szomszédos szobából a kivilágítatlan folyosón még éjszaka is utánam jöttek az illemhelyre. Reggel pedig a portásfülkében a szekus alkalmazott minden titkolózást mellőzve rendszerezte a szállóvendégek lehallgatott beszélgetéseit rögzítő magnószalagokat.
A diktatúra végnapjaiban a határon már nyíltan ellenőrizték a belépők névsorát. Az útlevélkezelő listáján a Balázs mellett nem volt nehéz felfedeznem a Magyarországra áttelepült Bartis Ferenc nevét, akinek Rácsok között Romániában című könyvéről kérdésemre Sütő András már korábban kijelentette: sajnos minden szava igaz.
A régmúlt idők néhány groteszk, helyenként elborzasztó emlékének felidézése csak hozzátesz örömünkhöz, hogy a fiatal generációk már szabadon élvezhetik, immáron határtalanul az Európai Unió fontos vívmányát.
Ugyanakkor nekik, a fiatalabb generációknak is tudniuk kell, hogy honnan indultunk. A schengeni csatlakozás, a gyors és akadálymentes határátlépés öröme ettől csak még hitelesebb, még felhőtlenebb lehet.
Ideillenek egyik legeurópaibb szellemiségű költőnk, Babits Mihály Erdély című versének sorai, még ha azokat más történelmi körülmények ihlették is:
Most versbe szállok, Erdély, / hogy varázsod határát / sorompók el nem állják. / Öreg pilóta, Erdély, / ül így gépébe, Erdély, / még egyszer ifjúsága / tájain szállni vágyva…
A szerző nyugalmazott rendkívüli nagykövet
